Elcsesztem a volt barátnőm kapcsolatát. Mondjuk egyszer Ő is az enyémet. Az enyém nem volt szándékos, az övé viszont… Ítéljétek meg Ti a történtekből. Nem fogok szépíteni semmin. Aki már olvasott tőlem, tudhatja, ami a szívemen, az a billentyűzetemen. Néhány évvel ezelőtt történt. Már szakítottunk (néhány okot már leírtam az Illegalitásban 3-ban), de csak az ágytól váltunk el, az asztaltól nem, mert mint már említettem voltak (és a mai napig is vannak) közös programjaink (is). A kapcsolatunk hőfokáról néhány mondatban szólnom kell, különben a cselekedete mozgatórúgóit „normális ésszel” nem lehetne megérteni. Még ennyi idő távlatából is keresem számára a mentségeket, amik mellette szólhatnak. Mert amit én tettem, arra nincs mentség! Mondtam már, hogy magammal szemben is kritikus vagyok? A meditációról már elég sokat írtam, hogy mennyiben segítheti elviselhetővé tenni az életünket ebben az „őrült világban”, amiben - jobb híján - kénytelenek vagyunk élni. De- nem kis mértékben - a párkapcsolatra is jótékony hatással van. Ha két spirituális lény (ezek lennénk mi) összekerül, az nem mindennapi élményekkel gazdagíthatja egymást. A testi örömöt -jó esetben- sokan átéltük már. A lelkit már kevesebben, de a spirituálisat azt nagyon kevesen, mert azt csak meditatív állapotban élhetjük meg. Ez az sms váltás már a szakításunk után történt és talán segíthet az utána történtek megértésben: „Olyan mennyei örömöt senki sem érez, ha öleled, mint én, mert én mélységesen, magasságosan szeretlek, és ez az érzés hiányzik, ha más ölel engem. Nekem Te vagy a legtökéletesebb tökéletlen férfi az életemben”. Válaszoltam is neki: Nekem is Te voltál a „legtökéletlenebb tökéletes nő”. Hogy minden együtt legyen, ezt keressük mindig, mindenhol, mindenkiben. De (egyszerre) csak egyvalakiben találjuk meg. Kinek és hányszor sikerült ez már az életben? Nekem két és félszer. A félre most nem térnék ki. Akkor a történet. Nekem már volt barátnőm, Őt vittem egy üzleti útjára. Neki akkor még nem, mert mint mondta, még nem tudott „elengedni” engem. Mivel a „régivel” szinte napi kapcsolatban voltunk (közel lakunk egymáshoz), ezért jó előre szóltam neki, hogy napközben ne telefonáljon, mert vezetés közben ki leszek hangosítva. Ki nem kapcsolhattam a telefont, mert engem is el kell érniük az ügyfeleimnek. Azt még hozzá kell tennem, hogy már régebbről ismerték egymást, valamikor közös volt a baráti körük. Erre, csak azért is felhívott, és többek között ilyeneket mondott, hogy: meddig tart még a szolgálat? Mondanom sem kell, hogy a barátnőmre hogyan hatott ez. Én mindkettőjüket megértettem. Én már csak ilyen megértős vagyok. A volt feleségemmel is haláláig jóban voltam, sőt egy kivételével ( aki két kerekemet is kiszúrt a szakításunk után) az összes jelentősebb (öt) kapcsolatommal a mai napig is (telefonon, e-mail-ben) tartom (néhány hónap- néhány éves rendszerességgel) a kapcsolatot. Tudom ez nem szokványos, de kérdem én, nem ez lenne a normális? Ez persze jórészt azon is múlik, hogy az elválás milyen körülmények között történt. És amit néhányan már átéltek…szóval nem csodálkozom, hogy sokan nem értenek egyet velem. A „gumikiszúrós” barátnőm (3évig voltunk együtt) is próbált néhány éve skype-on „közeledni”, de nem reagáltam. És nem azért, mert haragszom rá, hanem mert elég primitív volt a személyisége és nem igazán tudom miről is beszélgethettünk volna? Életem egyik nagy tévedése volt. Az egész csak a testiségről szólt. Szóval, nem tetszett az újnak, kérdezte is, hogy miért nem lehet teljesen megszakítani a régivel a kapcsolatot? Próbáltam én magyarázni, hogy én senkitől sem örök-harag módon váltam el, ők is részesei az addigi életemnek, amit nem fogok, és nem is akarok megtagadni. De ez az epizód még csak a kezdet volt. A következő már durvábbra sikeredett. A régi barátnőm a szakításunk után, amikor még nem volt senkim, többször próbált közeledni „úgy is”, de ezt finoman, úgy, hogy ne sértsem meg, mindig elhárítottam. De egy alkalommal - amikor már megvolt az új -, szinte könyörgött , hogy csak egészségügyi okokból, de feküdjünk már le, mert már beleőrül. Nagyon meghatott a sírása és kértem 1 nap gondolkodási időt. Tehát nem hirtelen felindulásból, hanem jól megfontoltan döntöttem. Mint később kiderült, rosszul. De ha elmondod valakinek…akkor soha többet. -A húgomnak se? Senkinek sem, mondtam. Arra gondoltam, hogy lassan csak talál magának valakit, és ezt az időt segíthetek neki átvészelni. Női aggyal ezt a döntést nem lehet megérteni, és én hasonló helyzetben nem is kérnék meg egy nőt sem, hogy segítsen ki, mert ők másképpen működnek, de talán ez az eset is segíthet megérteni (nem elfogadni) a férfiak működését, mert mi egyszerűek vagyunk, mint egy „raklap”. És melyik egészséges férfi ne tudna szeretkezni akár érzelmek nélkül is. Vagy ez már nem egészség, ez betegség? Tisztelt Bíróság! Van mentségünk, az evolúció formált minket ilyenné. Talán öt-hatszor voltunk együtt, amikor egy napon éppen az újhoz tartottam, és a lakása közelében a szembe jövő autóban felismertem a régi barátnőmet. Intettünk egymásnak és továbbhaladtunk. Ő haza, én pedig a barátnőmhöz. A telefont csak „fő műsoridőben” kapcsolom ki, nekem ez a hibabejelentőm, az előjátékig be is van kapcsolva. Érkezett egy sms a régitől (aggódásnak álcázva), hogy mi történt, csak nincs valami baj, mert nem tud elérni. Mintha nem tudta volna, hol vagyok, mit csinálok. (Akkor a pokolba kívántam, de később, hetek múlva, lenyugodva beleéltem magam abba a lelkiállapotba amiben ilyenkor lehet az ember és magamban megbocsátottam neki.) Gyorsan elzártam a telefont, a barátnőmnek azt mondtam ügyfél, ráér, majd hazafelé elintézem. Amikor haza indultam, első dolgom volt, hogy a kocsiból felhívjam és leszidjam (káromkodás nélkül) azért, amit tett. Ő az a típus, akinek nem 10-ig, hanem 100-ig kellene számolnia amíg kimond, vagy cselekszik valamit, és talán még az is kevés lenne. Titkon azt remélhette, talán ha szétszakít minket, akkor visszatérek hozzá. Szétszakított, mert mire hazaértem már fel is hívta telefonon és elmondta neki, hogy az elmúlt 2 hétben hányszor voltam Vele együtt. Az Ő számítása viszont nem jött be, mert "úgy" már nem tértem vissza. Csak az egóját lakatta jól. Ez után volt néhány hónap szünet, mert ami történt azt fel kellett dolgoznia mindkettőnknek (mindhármunknak). És mint már mondtam, azóta már nem úgy vagyunk együtt. Innen datálódik az internetes társkeresés, amit Ő kezdett el, én eleinte csak hallgattam az ”élménybeszámolóit”. Azt már az első „rendhagyó megközelítésekben” említettem, ennek hatására döntöttem úgy, hogy én is megpróbálom… Ami most következik, az már a közelmúlt történése. Éppen a barátjától érkezett haza, amikor felhívott, nem kell-e valami a boltból. Jó hogy hívtál, mondtam, mert egész nap ki sem mozdultam, csak dolgoztam, koszos is vagyok, még van egy ügyfél akihez ki kell mennem, hozzál csirkecombokat, azt kisüthetjük. Úgyis van egy jó filmem, azt megnézhetjük, közben megvacsorázhatunk. Odatettük sülni, én még átmentem a közelben lakó ügyfelemhez, de haza kellett jönnöm egy alkatrészért és csak felkiabáltam a felső szintre (lent a fiamék laknak) a bejárattól, hogy nem sokára jövök. Nem kellett volna… Mint kiderült, a barátjával beszélt telefonon. Ez máskor is előfordult már mikor nálam volt, de olyankor lehalkítottam a tévét (ha be volt kapcsolva), mert annyit már megtanultunk, hogy a környezet zajai néha árulkodóak tudnak lenni. A barátja meghallotta a kiabálást és rá is kérdezett, hogy ki volt az? Hirtelen se köpni, se nyelni nem tudott, és elmondta, hogy hol van és miért. Ezt csak akkor tudtam meg, amikor hazaérkeztem. Elszabadult a pokol. A fickó nem értette meg, hogy neki is volt előélete, és Ő sem akarja azt megtagadni, és hogy nekem is van barátnőm, csak barátok vagyunk stb. stb. stb. Nem hatotta meg. Azt még tudni kell, hogy a fickó 20 évvel fiatalabb tőle, nyilvánosan nem mutatkoztak sehol, ez egy olyan „ideális viszony” volt, ami mindkettőjüknek megfelelt. Csak arra az 1-2 órára találkoztak a lakásán, ami az ember rendeltetésszerű működéshez elengedhetetlenül szükséges. Ezt szépen körülírtam, ugye? A lényeg, hogy a fickó egója ezt nem bírta elviselni. Én próbáltam segíteni, felajánlottam, hogy hívja meg hozzám, beszélgessünk el hármasban , mert azt tudtam, hogy milyen nehezen találta meg azt, aki megfelelt az igényeinek, és nem vettem volna a lelkemre, ha miattam szakítanánk. Sok-sok duzzogás után néhányszor még találkoztak. Ez talán köszönhető annak az írásnak is, amit átküldtem a volt barátnőmnek, és amit Ő továbbküldött a fickónak, csak azt nem írta meg, hogy tőlem kapta. Ezen egy kicsit elgondolkozhatott, mert ez után engedett fel egy kicsit. Hogy mit írtam? A szeretet/gyűlölet kapcsolatokat elemeztem benne. Ime: „Amíg nem állsz rá a jelen „tudathullámhosszára”, addig minden - különösen minden bensőséges - kapcsolatod mélyen elhibázott, és végső soron rosszul funkcionál. A kapcsolat egy ideig tökéletesnek tűnhet, például amikor „szerelmes” vagy, ám ez a látszólagos tökéletesség idővel - kivétel nélkül minden esetben - elporlad, ahogy egyre gyakrabban jelentkezik vita, összezörrenés, elégedetlenség és érzelmi vagy akár testi erőszak is. Úgy tűnik, a legtöbb „szerelmi kapcsolat” viszonylag gyorsan „szeretet/gyűlölet” kapcsolattá válik. A szeretet ilyenkor egyetlen szempillantás alatt vad támadásba, ellenséges érzésbe vagy a vonzódás teljes eltűnésébe fordulhat át. Ha kapcsolatodban a „szeretetet” és annak ellentétét is - így a támadást, az érzelmi erőszakot -megtapasztalod, akkor valószínű, hogy összetéveszted az egó ragaszkodását és a függő csimpaszkodást a szerelemmel, illetve a szeretettel. Nem szeretheted igazán a párodat az egyik pillanatban, ha a következőben már támadod. A valódi szeretetnek nincs ellentéte! Ha a Te „szeretetednek” mégis van, akkor az nem szeretet, hanem az egó intenzív igénye arra, hogy teljesebben és mélyebben érzékelje önmagát. Egy olyan szükségletet, amelyet az adott személy - a szerelmed - ideiglenesen kielégít. A szerelem az ego „megváltáspótléka”, amely rövid időre valóban a megváltás élményét megközelítő érzést nyújt. Ám elérkezik a pillanat, amikor társad ilyen - olyan tette, viselkedése már nem elégíti ki az igényeidet, pontosabban fogalmazva: nem elégíti ki az egód igényeit. Ismét a felszínre bukkan a félelem, a fájdalom és a hiányérzet, amelyek az egótudat szerves részei, ám amelyeket a „szerelmi kapcsolat” ideiglenesen elfedett.” Ezen kicsit elgondolkozhatott, és lazított az egóján, de ez csak ideig-óráig sikerült neki. A volt barátnőm is belátta, hogy talán jobb is így, mert ez által ismerte meg igazán. Hát így „csesztem” el én a kapcsolatát. Régebben ezért párbajoznom kiellett volna, és ha veszítek… ezt már nem írhattam volna meg. Hogy ez most jó, vagy rossz, döntsétek el Ti! Ahogy elnézem, van itt döntőbíró szép számmal.