Életkörülményeink csupán tükrözik jelenlegi létminőségünket, s változtatni rajtuk csak akkor vagyunk képesek, ha magunk is megváltozunk. Ezt már nem először írom le, és valószínűleg nem is utoljára. Mélyen igaz a következő megállapítás: „Aki sosem hallja meg, amit meg kell hallani, s nem látja, amit látni kell, ne csodálkozzék, ha egy napon valóban elveszti hallását és látását.” Hiszen: „Aki nem akarja, hogy valami beteljesedjék, azon az beteljesül.” Az ego és a lélek élesen eltérő vágyakkal bír. Az egónak kényelemre van szüksége, a léleknek pedig fejlődésre. Tulajdon döntésemtől függ, melyikre hallgatok. Ha nem hallgatok igazi énemre, ha nem teljesítem „bensőm akaratát”, elárulom valódi énemet, „belső orvosomat”, „bensőm urát”. Ebben az esetben „bensőm ura”, a tünetek nyelvén keresztül, üzenni fog. Egy betegség akkor jön létre, ha az agy „parancsközpontja” és a szóban forgó agyterületnek alárendelt szerv vagy testrész között „információzavar”, illetve szélsőséges esetben „információkiesés” lép fel. Minden szerv és testrész ugyanis közvetlen kapcsolatban áll egy meghatározott agyterülettel, onnan kapja a működéséhez szükséges információkat. Az adott agyterület ugyanakkor bizonyos problémák és konfliktusok földolgozásáért és megoldásáért is felelős. Ha egy agytájék huzamosabb ideig bizonyos konfliktusokkal van elfoglalva, képtelen lesz megfelelően irányítani a neki alárendelt szerv vagy testrész működését. Következésképp a zavaros, netán hiányzó információ rendellenességet idéz elő a megfelelő szervben vagy testrészben. Az ember megbetegszik. Sokszor jó hatással lehet a hangulatunkra, létállapotunkra a barátunk (barátnőnk) társasága, de az agyunknak azért szüksége van időnként pihenésre. Van elég gondja „nélkülünk” is. Működtetnie kell a vegetatív idegrendszert (szívverésünket, a lélegzésünket, az emésztésünket, az immunrendszerünket, stb.), és minél több feladatot adunk neki a „kötelezőn” felül, annál több hibát véthet. Felelős döntéseket is csak pihent aggyal érdemes hozni, ha mást nem, ezt már megtanulhattuk mindnyájan. Ha folyamatosan „túlélő” üzemmódban vagyunk, nem adunk alkalmat magunknak a megújulásra. Az egyedüllét megadja az esélyt arra, hogy az elméd kitisztuljon, világosabban tudj gondolkodni. Jóval hatékonyabbak az olyan megoldások, amikor előbb egyedül gondolkodunk el egy problémán, és csak ezt követően vitatjuk meg egymással. Párkapcsolati mintáinkat általában a gyerekkori környezetünkből szedjük össze. Nem kevesen hasonló kapcsolatokba futunk bele újra meg újra. Nem könnyű változtatni a párválasztási szokásainkon, de bármilyen nehéz is, meg kell tennünk a túlélésünk érdekében. És ha tudunk tanulni mások hibájából, az csak előnyünkre szolgálhat, mert ha mindig csak a sajátunkból, akkor sokkal hosszabb és rögösebb az út, amit be kell járnunk Önbizalom hiányos emberek szoktak beleszeretni olyanokba, akik nem képesek azt a külső megerősítést megadni, amire ilyenkor a partnernek szüksége lenne. Mert aki vadász, az áldozatot keres, és nem önbizalom növelő tréningek tartásával szeretné kivívni a partnere csodálatát. Vannak tipikusan hűtlen emberek, akikbe vonzó a személyiségük miatt könnyű beleszeretni (ki már sokkal nehezebb), akik mesterien tudnak manipulálni, és ezért is nehéz őket felismerni. Ha viszont sikerült beazonosítani, akkor „páros lábbal”, de azonnal…mert különben még mélyebb, még nehezebben gyógyuló sebeket szerezhetünk. Abban a pillanatban, hogy a konfliktus megoldódott, az információk ismét szabadon áramolhatnak, a test működése helyreáll, s a tünet megszűnik. Persze csak akkor, ha az információkiesés következtében időközben nem alakult ki maradandó károsodás. Amennyiben a konfliktus megoldatlan marad, az adott agyterületen „merev kép” rögzül, ami az embert éjjel-nappal foglalkoztatja. Az információáramlás teljesen és tartósan leáll. Így válik a betegség „krónikussá”, azaz a test „szüntelenül” jelzi, hogy zavar áll fenn, és fájdalom útján szólít fel annak elhárítására. Gondolatának legkisebb rezdülése rögtön eljut minden egyes sejthez, s ily módon határoz a test egészségéről vagy betegségéről. A test önmagától nem betegedhet meg, mert csupán az emberi tudat kivetülési közege. A betegség útján a szervezet azt jelzi, hogy „nem az vagy, akinek valójában lenned kellene”, és „elsősorban az önmagad, a valódi éned iránti szeretet hiányzik belőled”. A betegség barátunkká és hűséges segítőtársunkká válhat, mert segít visszatalálni önmagunkhoz, hogy igazi énünk tudatában éljünk. Mindezek alapján az lenne a legszörnyűbb, ha soha többé nem betegednénk meg, hiszen éppen a betegség világosít fel bennünket arról, hogy letértünk a helyes útról, s azt is megmondja, hogy milyen mértékben. Hiányában nem nyílna módunk korrekcióra. Hálásnak kell lennünk tehát testünk eme küldetéséért, s élnünk kell a lehetőséggel, hogy mihamarább visszatérjünk a helyes útra, s fokozatosan azzá váljunk, amik valóban vagyunk: „kifejlett öntudattá”. Nem a saját identitásunknak megfelelően élünk, hanem megtanultunk bizonyos szerepeket eljátszani. Megtanultunk úgy viselkedni, hogy „sikert” érjünk el, elismerést arassunk és szeressenek minket. Azért vagyunk olyanok, amilyenek vagyunk, mert a többiek ilyennek akartak látni, s az eredményt büszkén a „személyiségünknek” nevezik. Pedig valahol a lelkünk mélyén világosan érezzük, hogy valami nincs rendben, mintha saját magunk „mellett” élnénk. Rossz a közérzetünk, elégedetlenséggel állandó hiányérzettel küszködünk, holott sikereket érünk el. A lelkünk szomorú, mert olyan szabályok, programok, szerepek és belénk nevelt viselkedésminták börtönébe zárták. melyeknek tulajdon lényünkhöz a valóságban semmi köze. Ily módon önmagunkon teszünk erőszakot, s aztán csodálkozunk, miért vagyunk betegek és boldogtalanok. De hiszen a lelkünk kiált a jogáért, hogy önmaga életét élhesse, minthogy küldetése éppen az, hogy önmaga legyen. Minden betegség és baj csupán jelzés: nem vagyunk önmagunk. Itt az ideje, hogy végre megadjuk magunknak a gondoskodást, figyelmet és szeretetet, ami nekünk kijár. Hagyjunk fel a régi szerepekkel, legyen bátorságunk ahhoz, hogy „önmagunk” legyünk, s akkor ismét egész emberré válunk, s egyben egészségessé! A legtöbb ember azzal van elfoglalva, hogy úgy cselekedjék, ahogy azt mások tanácsolják neki, legyen szó akár a szülőkről, a főnökről vagy élettársról. Vagy éppen szöges ellentétét teszi annak, amit a környezete javasol. Mindkét viselkedés meglehetősen ésszerűtlen. Végül is tette következményeit mindenkinek magának kell viselnie. Ne kövesd tehát mestered, tanárod vagy barátod tanácsát, hacsak valódi éned igent nem mond rá! Hallgass mindig önmagadra, hiszen minden tudás és bölcsesség Benned rejlik – mások csupán emlékeztethetnek erre. A valódi éned viszont csupán akkor hajlandó együttműködni, ha megkéred erre, ha felszólítod, hogy vezessen. Elég csupán egyetlen kérdést feltenned magadnak. Az első ösztönös válasz, amit kapsz, a valódi énedtől származik, a második már viszont erősen az értelem befolyása alatt áll, míg a harmadikként vagy negyedikként érkező választ már kizárólag az értelem hozza. Ám mindig lehetőséged van újra kérdezni, s az első válasz minden esetben a valódi énedtől fog származni. Legjobb, ha rögtön ki is próbálod! Mennyi időt, pénzt és figyelmet fordítasz arra, hogy valóban önmagaddá válj? És mennyi energiát ölsz olyan dolgokba, melyeket úgyis hátra kell hagynod ezen a világon? Milyen következmények vonhatók le ebből? Mennyire szeretnénk, hogy a dolgok jobbra forduljanak, pedig a körülmények mindig tulajdon tudatunk függvényei, következésképp csak akkor tudnak megváltozni, ha tudatunkat, „belső képeinket” megváltoztatjuk. S ha jelenleg elégedettek is vagyunk az életünkkel, ez csak töredékrésze annak, amilyen lehetne és lennie kellene, ha mi valóban önmagunk lennénk. De mit jelent voltaképpen, hogy az ember legyen önmaga? Ez alapvető kérdés, mely ahhoz a felismeréshez vezet, hogy az ember csak akkor lehet „egész”, ha önnön lényegét hiánytalanul megéli, s oly módon juttatja kifejezésre, hogy saját magával harmonikus kiegyensúlyozottságban képes létezni. Hogyan lehetséges, hogy manapság egyre több a beteg ember, s egyre kevesebb azoknak a száma, akik tulajdon lényükkel összhangban élnek? Sokan közülünk szerepet alakítanak, megkísérelnek elérni egy ideált, melyet jobbnak vélnek jelenlegi létüknél. Így aztán sose tölti el őket elégedettség, mindig „rosszabbak”, mint amilyennek elgondolásuk szerint lenniük kellene, s e megfontolásból elutasítják önmagukat. Nem fogadják el igazi lényüket, arról nem is beszélve, hogy olyannak szeressék magukat, amilyennek jelenleg látszanak. S ha ráadásul még beteg is, csak annál inkább feltételezi, hogy valami nincs rendben saját személyiségével, valamit rosszul csinált, amiért a betegségével „bűnhődik”. Pedig milyen egyszerű dolog lenne egészségesnek lenni, hiszen csupán „épnek” kellene lennünk – ami annyit jelent: az embernek önmagává kell válnia, s úgy élnie, ahogyan most létezik. Hiszen csak így tudunk összhangban élni önmagunkkal, a bennünk működő élettel, s egyáltalán, a létezéssel. Nincs többé ok és indok a betegségre. De hát miért veszítettük el a bátorságot, hogy teljesen önmagunk legyünk? Miért vagyunk képtelenek elfogadni jelen létünket, miért öltünk magunkra e helyett szerepeket, ismétlünk unalmas kliséket, felelünk meg az elvárásoknak, miközben egyre elégedetlenebbek és betegebbek leszünk? Nem a valódi identitásunknak megfelelően élünk, annak minden gyengeségéve! és hibájával. „Jól” akarunk mutatni, példaképek akarunk lenni, kedvező benyomást kívánunk kelteni, mindent helyesen csinálni és észre se vesszük, hogy a „jó” és a „helyes” egyedül csak azt jelentheti, hogy a valóságnak megfelelően élünk. Mégpedig a saját igazamnak megfelelően úgy, ahogyan ez most nekem megfelel. Lényegében arról van szó, hogy úgy tekintsünk magunkra, úgy cselekedjünk, hogy tisztelni tudjuk önmagunkat. Önbecsülés nélkül elégedetlenek vagyunk, hiányérzettel küszködünk, rossz a közérzetünk, szeretetlenségben élünk, pedig talán már sokat elértünk az életben. Hiányzik valami, valami „lényeges”. A legnagyobb gyógyító erő, amit az élet számunkra felkínál, a szeretet. Aki valóban képes szeretni, aligha betegedhet meg, hiszen a szeretet a legtisztább és leghatékonyabb gyógyító energia, ami csak létezik. Akit ez az energia – a szeretet – tölt el, annak az életében nincs helye betegségnek.