A megvilágosodásom „rövid” története: Még benne voltam az utolsó hosszabb élettársi (10 évig tartó, összeköltözős) kapcsolatomban, amikor egy nyári vasárnapon - minden különösebb indok nélkül - úgy éreztem, hogy most legszívesebben nem a barátnőmmel mennék kirándulni a hegyekbe, hanem egyedül. Amikor ezt közöltem Vele, kicsit meglepődött, de elfogadta. Délelőtt 10 tájban indultam a gyalogtúrára és sötétedéskor értem haza. Nem is a megtett távolság volt az érdekes (20-25 km), hanem a közben bennem lezajlott átalakulás. Egyszer megpihentem egy hatalmas, emeletnyi magas szikla tövében, ahol egy forrás is csörgedezett. Elmerengtem a szikla „időtlenségén”, hogy ki tudja hány ezer (millió) éve van ott a helyén, és a forrás vajon hány élőlénynek csillapíthatta már a szomját az idők kezdete óta. Csak ültem és hallgattam a csendet. Talán egy órát tölthettem el így. Ennek a csendnek „hangja” volt. És akkor - mint már annyiszor az életem során- feltettem magamnak a kérdést: Ki vagyok én? Mit keresek itt a Földön? Van egyáltalán célja és értelme a létezésemnek? És ha igen, mi az? Megtudom valaha is? Megszületünk, tanulunk, jó esetben van munkánk és dolgozhatunk, az utánunk következő nemzedékekre pedig ugyanez a sors vár… A végkövetkeztetésem mindannyiszor az lett, hogy az életnek nincs értelme. Értelmet csak mi adhatunk neki. Erre persze már mások is (tőlem okosabbak) rájöttek. Lehet elméleteket felállítani, hogy pl. a cél egy olyan intelligens faj létrehozása, amelyik majd lehetővé teszi az emberiség átköltöztetését egy másik Naprendszerbe, ha már a mi Napunk befejezi működését. Rendben, és akkor mi van? Ott megint minden folytatódhat tovább? Miért? Miért? Miért? Ha valaki tudja, írja meg, és akkor a Viszony.hu bekerül az emberiség történelemébe, mint az első olyan közösség, amelyik megtalálta a választ a Nagy Kérdésekre. Mint mindenki, az életem során én is sokat alkalmazkodtam másokhoz. Ahogy nőtt az éveim száma, ez egyre terhesebb lett számomra. Azon a napon - amikor szinte eggyé váltam a természettel - fogalmazódott meg bennem is a változtatás igénye. A régebbi írásaimban emlegetett sikerkönyv írója is hasonló átalakuláson ment végbe, és nagy érdeklődéssel olvastam, hogy ezt nála mi váltotta ki és hogyan ment végbe. A hazaérkezésemet követő hetekben, hónapokban, elkezdtem építeni az Új Életemet, és ezzel egyidejűleg leépíteni a régit. Szép lassan megszabadultam minden felesleges tárgytól, amit addig felhalmoztam, és csak a legszükségesebbeket tartottam meg. A könyveimet (dvd-ket) - amelyekre úgy éreztem már nincs szükségem - eladtam, elajándékoztam, s csak a számomra fontosakat tartottam meg. Ugyanezt tettem néhány bútorommal és ruhadarabommal is. Ezektől viszonylag könnyen megszabadultam. De a legnehezebb még hátra volt: a szakítás a barátnőmmel. Igazából Vele nem volt különösebb bajom, inkább a „járulékos dolgok” voltak azok, amiktől csak Vele együtt tudtam megszabadulni. A körülmények ismerete nélkül ezt nehéz megérteni, nem is várom el senkitől, hogy „igazat” adjon nekem, csak néhány adalék: A „nem szeretem” programok, amiken a kedvéért részt kellett venni, aztán a baráti köréből egy házaspár gyereke, aki hozzávágta a játékát az LCD tévém képernyőjéhez, a kakaót ráöntötte a hálószoba padlószőnyegére, letörte a gombot az állólámpáról, a villanyborotvámat földhöz vágta, kést kellett cserélni miatta…és még hosszan folytathatnám. Ezeket is csak azért írtam le, hogy ha valaki észreveszi a párján a tüneteket, amiket ilyen „apróságok” kiváltanak, gondoljon bele, hogy évek alatt ez felgyülemlik és egyszer csak robbanni fog. Jobb megelőzni az ilyet, több szabadságot kell adni a társunknak, észre kell venni mi az, ami nincs „ínyére”, mert ennek hozadékát hosszútávon mi is élvezhetjük. Teljesen Új Emberré csak akkor válhattam volna, ha a jelenlegi munkámtól is megszabadulok, de azért élni is kell valamiből, és ez vállalható kompromisszum volt. Ezen a téren is végrehajtottam egy profiltisztítást, ami ezt megkönnyítette. Ha úgy tetszik nagytakarítást hajtottam végre az addigi életemben. Nem teljesen a „fürdővízzel együtt kidobtam a gyereket is” esete volt, de majdnem. Ugyanis ezzel a barátnőmmel a mai napig is együtt vagyok, csak mint azt már régebben is írtam, nem „úgy”. Neki is van barátja, de ettől függetlenül vannak közös programjaink, a hétvégén is (miután a jelenlegi barátnőm visszautazott Pestre), együtt mentünk ki egy közeli tóra fürdeni. Igen, itt a nyár, egyre kevesebb az időm, ezt a történetet is hajnalban írom, mert máskor már se kedvem, se időm, csak úgy érzem néhánnyal még „adós” vagyok. És ahogy mondani szokták, „Adós fizess”. Most tehát fizetek. Tudom, könnyű „okosnak” lenni (tűnni). Nem mindenki él egyedül, nem mindenki teheti meg azt, hogy önálló vállalkozása legyen, és a lehetőségekhez képest úgy ossza be az idejét, ahogy neki tetszik. Akkor feküdjön le amikor elálmosodott, és ne az ébresztőóra keltse fel, hanem a szervezete. Hosszasan lehetne még sorolni azokat a stresszt előidéző okokat, amiket az ember így kiiktathat az életéből. Mert mit tegyen az, akinek ott a munkahelye (esetleg hülye főnökkel és kollégákkal), valamint a családja, ahol a házastársára és a gyerek(ek)re néha nem az öröm forrásaként gondol. De a lehetőségekhez képest azért törekedhetünk az optimálishoz közelítő megoldásra. Most a saját példámon keresztül igyekeztem megvilágítani a sokunkat érintő problémákat, remélem sikerül érzékeltetni belőle valamit. Azt ugye nem lehet elvitatni, hogy mindenki a sajátját ismeri a legjobban. És van egy olyan érzésem, hogy nem egyedi eset az enyém. Előbb-utóbb persze minden ember felteszi magának a kérdést: mi az élet értelme, és keresi a lehetőséget, hogy jobban megértse az életet s benne önmagát. A válasz egyszerűbb mint hinnénk. Többnyire csupán azért nem ismerjük fel, mert túlságosan is közel áll hozzánk. A testünkről van szó. Miközben megtanuljuk megérteni üzenetét, saját magunkat is megértjük, az életet, s általa Istent, az egyesített mezőt, a kvantumteremtést, az Univerzumot. Hitrendszerének megfelelően mindenki kiválaszthatja a számára megfelelőt. Testünk nem csupán azt mondja el nekünk, miben vétettünk az élet ellen: mindig pontosan megmondja azt is, mit kell tennünk, hogy ismét teljes harmóniában élhessünk. Szüntelenül üzeneteket küld, nem csak a különféle betegségek tünetein keresztül, de arckifejezésünk, mimikánk, kézmozdulataink vagy éppen járásmódunk révén is. Így a betegségeket világosan felismerhetjük, ráadásul testünk lelkialkatunkról is felvilágosítással szolgál. Üzenete nyomán az egyébként láthatatlan válik számunkra láthatóvá, hogy felismerhessük, s ha egy tünetet figyelmen kívül hagyunk, fájdalmat küld, hogy így irányítsa rá figyelmünket üzenetére. A testünk tehát szüntelenül kommunikál velünk. Csupán meg kell tanulnunk megérteni a nyelvét, engedelmesen követni a tanácsait, és akkor összhangba kerülünk az élettel, harmonikus kapcsolatban leszünk a világunkkal. Az elmúlt időkben az emberi szellem óriási teljesítményeket vitt véghez. Eljutott a Holdra, megalkotta a számítógépeket, melyek nálánál ezerszer gyorsabban képesek „gondolkodni”. Űrszondáink a távoli bolygókat kémlelik, megismerhettük az atomok parányi világát, csupán a hozzánk legközelebb állót, a tulajdon testünket nem sikerült még megfelelően megérteni és működtetni. A következőkben a betegség alatt nem a klasszikus értelemben vett betegséget értem. Bizonyos értelemben kezdő tünetnek gondolom az itt létünket is a „Viszonyon”, vagy egyéb társkereső oldalon. Más megközelítésben nevezhetjük a szervezet funkcionális zavarának is. Ez a zavar eleinte enyhébb formában jelentkezik, de találkoztam már olyanokkal is, akiknél ez már súlyos testi tüneteket öltött, mert a huzamosabb ideje fennálló problémáira még mindig nem talált megoldást. És ha ez hamarosan nem oldódik meg, akár személyes tragédiába is torkollhat. Még mindig nem tudjuk megőrizni az egészségünket, s a tudomány szárnyaló fejlődése ellenére a betegség mibenlétéről formált elképzeléseink az úgynevezett „primitív” népek szellemhitéhez hasonlítanak. Csak éppen időközben a vírusok és baktériumok léptek a gonosz szellemek helyére, melyek a gyanútlan s persze teljesen „ártatlan” embereket megtámadják. Nincs szándékomban alábecsülni a modern orvostudomány érdemeit. Ellenkezőleg: el kell ismernünk, hogy az elmúlt száz év során e területen valóban nagyszerű eredmények születtek. Legyőzték a rémisztő járványokat, melyek az elmúlt korokban oly gyakran tizedelték meg az emberiséget, s szinte minden betegség kezelésének többféle módját találták fel. Nekünk, embereknek, voltaképp oly egészségeseknek kellene lennünk, mint még soha. Hiszen nem létezett még kor, mikor annyi figyelmet szenteltek volna az emberi testnek, oly sok pénzt fordítottak volna az egészség megőrzésére és visszaállítására. Ilyen körülmények között az lenne természetes, ha csak mutatóba akadna egy-egy beteg ember. Mindnyájan tudjuk: épp az ellenkezője igaz. Soha nem volt annyi beteg ember, mint manapság. Mivel magyarázható e látszólagos ellentmondás? Vizsgáljunk meg közelebbről egy cselekvési folyamatot, s rögtön kiderül: minden cselekvés egy gondolattal és elképzeléssel kezdődik. Vajon nem elég bizonyíték-e, hogy zavarunkban elvörösödünk, vagy sírva fakadunk, ha szomorúság ér? Örömünkben ujjongunk, s félelmünkben elsápadunk? Máskor meg inunkba száll a bátorságunk, s égnek áll a hajunk. Amit lélekben átélünk, a test külső jelekben jeleníti meg. Ami a lelket foglalkoztatja, éppúgy foglalkoztatja a testet is, s hatása egyaránt lehet negatív vagy pozitív, okozhat betegséget és szenvedést, vagy egészségessé és boldoggá tehet A gondolat és elképzelés hatására kerül sor másodikként a test vegetatív jellegű felkészülésére, mely például a vérnyomás emelkedésében, a vérkeringés felgyorsulásában vagy a pulzus szaporaságában nyilvánul meg. Csak gondoljunk a találkozásra a nagy Ő-vel, mi zajlik le bennünk olyankor? Harmadik lépésben a test fokozott idegtevékenységgel reagál. Mindez végül az érintett izmok aktivizálódásához vezet, melyek a tervbe vett cselekvést végrehajtják. Hát nem erre várunk mindannyian? Sokan - úgy tűnik- egyelőre hiába. Az energia többféle területen gátlódhat, de most csak az egyiket érinteném, ami az ittlétünkhöz kapcsolódik. Ha az energia (düh, agresszió, szexualitás, egy bizonyos tevékenység) gondolati szinten blokkolódik, ez fejfájáshoz, alvászavarokhoz és szellemi meghasonláshoz vezethet. És ez nagyon kihat az életminőségünkre, a párkapcsolatunkra, és a többi emberhez fűződő viszonyunkra is. Bárhol is gátlódjék tehát az életerő, ha nem sikerül e gátlást föloldani, rövidesen szembesülnünk kell a várható következményekkel. Ily módon szólít fel a sors, hogy megtegyük a szükséges lépéseket. Az első lépést a regisztrációkor megtettük. A többi már csupán a döntésünktől függ, hogy a tanulás melyik módját választjuk: a felismerés „gazdaságosabb” útját, vagy a betegségen és szenvedésen át vezető hétköznapi utat. Hiszen ha képtelenek vagyunk okulni a felismerésből, rákényszerítjük a sorsot, hogy „további oktatásban” részesítsen. A „tünetek nyelvén” nem csak azt jelzi nekem a test, hogy letértem a helyes útról, de azt is megmondja, hol zökkentem ki a természet rendjéből, s mit kell tennem, hogy a megbomlott egyensúly ismét helyreálljon. Eddig jutottam ma reggel (jún. 8-án hajnalban). A folytatás (az is hosszú lesz) hamarosan következik az Illegalitásban 3-ban.