Szeretem a férfiakat, csodálatos lények, ezerszer könnyebb velük, mint a nőkkel és sokkal finomabban kezelik azt, hogy ők egyedülállóak. Nem csinálnak belőle reklámot, nem büszkék rá, nem hazudják el, hogy boldogok egyedül. A szingliség ciki és sohasem leszek szingli. Egyedülálló vagyok, aki nagyjából ismeri a hibáit és nem mutogat ujjal kifelé, nem szidja a férfiakat és nem köpköd. Próbálok tanulni, változni, fejlődni és nem elbújni szlogenek mögé. Nem mentem fel magam, jelentem, tudom: az én készülékemben van a hiba, és ez az, amit nagyon kevés nőtől hallok. Elvárások vannak, hogy hát kéne a sportos, jóképű, gazdag csávó, de kinek is? Neked? Miért járna ez alanyi jogon? Miért nem fordítod meg 180 fokkal a dolgot és miért nem onnan indulsz el, hogy TE mit tudnál adni egy pasinak? Ha szingli vagy, akkor nézz magadba, mert ha sorozatosan ugyanazokat a visszajelzéseket kapod a kapcsolataidban, akkor nem biztos, hogy a másik nemmel van a gond. És igen, ezek az észrevételek nekem is szólnak, nem csak a szingliknek. Az óriási különbség az, hogy én ezeket már tudom, és elég öreg vagyok ahhoz, hogy ne hazudjak magamnak. Instant és kettéosztott világban élünk, hazudunk a neten és teljesen máshogy viselkedünk a valóságban. Rapid kapcsolataink vannak, nem javítjuk meg, nem dolgozunk rajtuk, hanem lecseréljük. Olyan világban élünk, ahol egy másfél éves járás már “komoly”-nak számít. Minden és mindenki elérhető, pótolható, az értékek elértéktelenednek, a szavaknak már nincs súlyuk, a nők 10-12 órákat dolgoznak, karriert építenek és megkeményednek. Én mégis pótolhatatlan NŐ akarok lenni, koszos zoknikat görnyedt háttal mosó, iskolatáskát pakoló biztonságos és lágy öl, aki meleg vacsorával várja haza a férjét. Nem jó egyedül és a szerelmet, a boldogságot nem pótolja a Facebook és a Skype. A szingliség pedig nyomorultság, ne ámítsuk magunkat.