Megint hétköznap, egy újabb hétfő. Még mindig a péntek eseményei hatása alatt állok, furcsa mód azt érzem, nehezen tudom összeterelni a gondolataimat, egyre csak elkalandozok. Nem volt egyszerű nap ez vitathatatlan. Nem kevés idegeskedés és kapkodás árán de eljött a nagy pillanat. Ott tartottam ugyebár, hogy nagy reményekkel futottam neki a feladatoknak, amelyek után végre majd találkozhatok Vele. Az agyonszervezett, bár korábban programmentesnek tűnt délelőtt eseményei sűrű erendben követték egymást és én bár próbáltam kézben tartani mindent, néha már-már elveszni látszottam az események sodrásában. De hogy abbahagyjam legalább itt és most a csapongást, menjünk időrendben helyesen. Csütörtök este, mikor nagy sokára végre hazaértem a munkából, kínok között vártam, mikor tudok gép elé kerülni, hogy megnézzem, írt-e, illetve tudjak végre jelezni Neki, hogy van egy kis gond a jól kitalált délelőtti randink körül. Összedobtam pár sort, amelyben leírtam, hogy bár minden rendben lehetne, mint derült égből gumibot, jön egyik akadály a másik után. És akkor elhatároztam, fejest ugrom a mély vízbe, megadom a telefonszámomat. Lehet hogy más rögtön azzal kezd, hogy minden létező elérhetőséget felajánl, én azonban hadd legyek a magam módján óvatos, nem szoktam ezzel nyitni, most mégis úgy éreztem, vállalnom kell a kockázatot, különben nincs győzelem... Ezek után eljött a másnap reggel. Teendők menetrend szerint elvégezve, (azaz a nem várt extra teendők elintézés alatt, szép ügyesen üldögéltem egy McDonalds-ban arra várva, hogy kiderüljön, előző esti levelem célba ért-e. Persze volt egy másik telefon is, amit vártam, (kellett egy alkatrész a számítógépbe, sikerült leszerveznem a találkozót hogy a kényszerpihenőm helyére érkezzen) úgyhogy volt min kattognom. És akkor csörgött a telefonom! Ismeretlen szám! Tudtam hogy ez Ő! Óriási, gondoltam, sikerült jeleznem Neki! Pont nem tudtam beszélni vele, kértem 5 perc türelmet hogy beszélni tudjunk nyugodt körülmények között. Jelezte, hogy semmi gond, hív pár perc múlva. Kicsit több időt is hagyott, nekem, de valóban, újabb hívás Tőle! Boldog elégedettséggel próbáltam felvenni, mikor... befutott a másik telefonszám! Fogadtam, de nem láttam, hogy NEM az ismeretlen számot! Szerencsére tárgyilagos voltam így nem derült ki, hogy igazából a pokolba kívánom abban a percben a számítástechnikát, meg a ma ismert világegyetem kb. 99.99 százalékát, de tudtam, hogy innentől baj van. Megint! Hiszen ennél többet nem tudok megtenni, hogy beszéljünk! És én elszalasztom! Pedig olyan szépen alakult minden! Tompa köddel az agyamon két mondattal lezártam a kezdett párbeszédet, és magamba roskadva tovább vártam, egyre fogyó reménnyel. (Szerintem emberünk nem is érti, miért oldottam meg az ügyünket köszönéstől-köszönésig kb. 30 másodperc alatt, bár azt is elhadartam, hogy rohanásban vagyok... :P) Beültem a kocsimba, várakoztam tovább. Közben szép lassan összeomlottem mélyen legbelül, hogy ezt bizony buktam. A furikázandó rokon visszatért, beült ő is, irány hazafelé. Üres tekintettel bámultam az utat, a fülem mellett elszálltak a mondatok az ügyintézése bonyodalmairól, mikor éreztem, hogy rezeg a lenémított telefonom...! Ez volt az a pont, amikor azt éreztem, megvan a kegyelemdöfés. Két "kézzel" téptem legbelül minden agytekervényem és idegszálam, hogy miért kellett ennek így történnie?!? Az eredetileg 10 órás időpontot tegnap éjjel eltoltam 11-re és azt sem tudom megbeszélni, hogy összejön-e.... Ez a vég. Rokont kilapátoltam a kocsiból, majd vágta haza. Gép felizzít, a kapott memóriának hála jól reagál, postaládámba belépek, tőlem szokatlanul gyors gépelés: "nem tudom, megkapod-e, nem tudom, hívsz-e, sem azt hogy jössz-e, de én most 18-ra húzok egy lapot, elindulok a találkozónkra, bárhogy is, de ott leszek!" Ismét autóba vetődök, próbálok nem gyorshajtani, rengeteg rendőr van ma az utakon... nem is értem... tétovázásra nincs idő, magamban megtervezem a leggyorsabb útvonalat, és gázt neki! 11 előtt 10 perccel megérkezem. Kétség mardos legbelül, vajon ebből mi sül ki, plafonon kopogó vérnyomással, de magamra közönyt erőltetve bambulom a járókelőket, miközben türelmetlenül várakozom. Mi lesz ebből? És akkor megláttam Őt, ahogy lassan lépdelt felém... Idáig Happy, de még korántsem End... :)