Elrontottam legkedvesebb ékszerem... Kedveseim, voltatok már úgy, hogy a számotokra legértékesebb dolog, bármi legyen is az, akár egy ékszer, amikor hordtátok úgy éreztétek ti vagytok a legszebbek, legszexibbek, legvonzóbbak a világon? Ezért mindent elkövettetek, hogy ez az ékszer még nagyon sokáig ragyogtasson benneteket. Simogatásra vágyott simogattad, ölelésre ölelgetted, ha szenvedélyre, akkor szenvedélyes voltál. Minél többet ápoltátok, féltettétek, annál hamarabb tönkrement, elromlott. Elvittétek az ékszerészhez javításra, egy ékszerész csak megtudja javítani! Ő azt mondta, meg lehet javítani, van is hozzá tudása, lehetősége, sőt műszerei is adottak hozzá, de Ő maga „nem alkalmas erre”, bár az igénye meg lenne rá. Csak álltatok ott értetlenül, hogy is van ez? Minden adott hozzá és mégsem javítható?...Ekkor még nem tudatosult bennetek, hogy többé már nem fogtok ragyogni abban a csodában. Néztétek az ékszerüzletek polcait, a zaciba is kerestétek a varázst, melyik ékszer pótolhatja, de egy legyintéssel továbbmentetek és csak az elromlott után sóvárogtatok. Ismét meg kell próbálni az ékszerész mestert! Talán mégis van rá mód,de ő azt tanácsolta, hogy addig kell keresni, próbálgatni újra és újra, amíg aztán egyik ékszer ugyanazt a ragyogást megadja majd neked, amit a régitől kaptál és akkor elfelejted azt. Ez szíven talált, sóvárogva elhagytad a helyszínt, elviselhetetlenül rossz érzés kerített a hatalmába és arra gondoltál egyfolytában, hogy miért kellett ennyire elrontanom? Ugyanúgy kellett volna bánni vele, mint a többivel és akkor még mindig működne. De aztán rájössz, hogy nem szabad rágódni, tovább kell keresni, most már tudod, hogy hol hibáztál és ez nagy előny lehet egy új ékszer megtartásában. A régit gondosan becsomagolod, elrejted jó mélyre és majd évek múlva nosztalgiázol rajta...