Félünk szeretni,de szeretve akarunk lenni. Félünk az egyenes választól,de szeretünk kérdezni. Félünk az őszinteségtől,de elvárjuk,hogy mások azok legyenek hozzánk. Félünk megtenni az első lépést,de várjuk,hogy mások megtegyék felénk. Félünk a nyitottságtól,de minket nem gátol meg semmi abban,hogy másokat megbántsunk. Félünk bízni,de megsértődünk,ha más nem hisz nekünk. félünk feleslegesnek lenni,de elhanyagoljuk szeretteinket. Félünk döntést hozni,ezért mindent a sorsra bízunk. Félünk a felelősségtől,ezért másokat vádolunk a mi hibánkért. Azt mondjuk "nem szeretsz",csak azért,hogy valaki bebizonyítsa az ellenkezőjét. Azt mondjuk "fázom" amikor azt szeretnénk,hogy valaki megöleljen. Azt mondjuk "nekem mindegy",amikor valami megérintett minket és fáj. Azt mondjuk" jó nekem nélküled",miközben keresünk valakit,aki kitölti az űrt az életünkben. Azt mondjuk "mindig" ,"soha"-közben nem vagyunk tudatában annak,hogy ezek a szavak mit is jelentenek-,ha azt akarjuk,hogy a szavaink meggyőzőek legyenek és nem vagyunk képesek ezt tettekkel bebizonyítani. Annyi mindent mondunk,de amikor szükség lenne egy nyílt tekintetre és fontos szóra-összeszorítjuk a szánkat,lenyeljük a szavakat és elnémulunk.Utána újra folytatjuk ezeket az üres szólamokat.Később "gondolatban", összerakunk egy kiváló monológot a fejünkben ,az összes jelentős szóval és a következőkben magunknak adjuk meg a választ a megfelelő mondatokkal...Egy kiváló színház,egy magányos színésszel...