Hetedik nap... A "Teremtőm, csak ezt ússzam meg” – a fogadkozások, esküdözések szakasza A szerencsét nem tudjuk befolyásolni, a test mélyebb működését, törvényszerűségeit meg nem teljesen értjük, de legalábbis nem látjuk online. Amit teszünk, eszünk, iszunk, vallunk az valóban jót tesz-e nekünk? Az a vitamin, az az ásványi anyag, az a mantra, pozitív gondolat, vagy egy ilyen bogyó, amit jó szándékkal magunkévá teszünk, alkalmazunk, vajon tényleg működésbe lép-e bennünk a megfelelő, hőn áhított módon? Talán igen, talán nem. Az ember hajlamos azt képzelni, hogy valamit még tennie, adnia kell. Nem elég passzív megélőként „ott lenni” és mindent az akaratunktól függetlenül működő hardverre bízni. A lelket is menedzselni kell. És mihez is nyúlna az ember ilyenkor, ha nem egy olyan eszmerendszerhez, mint a kereskedelem. Elgondolkozunk…mit adhatnánk, tehetnénk, ajánlhatnánk fel direktbe a sikerért? Mivel nyugtathatnánk meg az esetlegesen háborgó, csüggedt kis lelkünket? Mit tépjünk ki magunkból és tegyünk az áldozati oltárra, ami talán a világegyetemet működtető energiahalmazt kicsit a nekünk megfelelő irányba kavargatja? Ilyen és hasonló placebókkal próbáltam átvitt értelemben a ruhám szaggatni, a fejemre pedig a hamut szórni. Sorba vettem, hogy mitől foszthatnám meg magam, amitől eddig jutott nekem kisebb-nagyobb adag boldogság. Mert ha ebből a kelepcéből kiszabadulok, az nekem öröm, de a világ örömeinek és örömtelenségeinek libikókáját egyensúlyban kell tartani. Mitől legyek hát bánatos az öröm beköszönte után azonnal, hisz mindenért fizetni kell, gondoljuk mi, cserekereskedelemben és talán félreértelmezett karma tudatban fetrengő apró kis porszemecskék. Sorolni kezdtem hát azon javaimat, amiknek elvesztése igazán csak nekem okoz szenvedést, a körülöttem élő családtagjaimnak, szeretteimnek nem. Hát, akkor felajánlhatom a mellékvágányom sínpárjait likvidálásra. Nem lesz szeretőm, rendes, hűséges, jóravaló társa leszek a társamnak. Semmi idegen hím, semmi mással való szex. Aztán elkezdtem fogadkozni, hogy mostantól nem lesz unalmas, ami pedig az lett a majd 20 év alatt. Nem lesz többé idegesítő az, amitől már a falra bírnék mászni. Elhatározom, hogy minden szót, mondatot , percet élvezni fogok, amit a párommal válthatok, tölthetek és nem fogom a szemem forgatni, ha piszkál. Nem fogok fejfájásra, fogfájásra, fáradtságra, sürgős tennivalókra hivatkozni, amennyiben némi nemi vágy támad benne irányomban. Gondolkoztam, hogy mit tudnék még keseríteni magamon, az életemen. Számos dolog jutott eszembe, de már annak a gondolata is sajgást idézett elő bennem, hogy még tovább is lehetne faragni a mindennapok apró, lopott, szívmelengető pillanataiból. Nem is folytattam tovább. Mindent megígérek én , ha kell, de mégis ott van bennem a reménykedő bizonytalanság, hogy tényleg szükség van-e erre? Az életnek viszont mennie, - a léleknek élnie ,- a testnek pedig működnie kell tovább. Feküdtem csendben a sötét szobában, hallgattam párom csendes szuszogását, miközben hasítottam, szeleteltem, faragtam , ígértem, megfogadtam. Aztán elalvás előtt még oda gondoltam az általam vélt kiskaput…kérem, hogy mindezek csak akkor tűnjenek el az őket önként nyújtó tenyeremből, ha erre tényleg szükség van mindahhoz, amit én most szeretnék. Folyt.köv… (nyugi...csupán 2 írás van vissza):-))