Az ötödik nap....a „ lesz@rom az egészet” szakasza Reggel borongós, ködös, hideg napra ébredtem. Nagy elhatározásra jutottam. Idegeskedjen a fene! – gondoltam. - Attól úgysem lesz jobb, a francba is! Magasröptű gondolatmenetemet rögtön tett is követte. Laza mozdulattal felültem. Ahogy kiléptem az ágyból, fellöktem lábbal az este odarakott és azonmód el is felejtett vizespoharat. A víz kiömlött, a pohár eltört, én meg rántottam egyet a vállamon. „Sebaj, időm, mint a tenger…pohár is vagy 50 darab van még. Kit érdekel?? Komótosan pakolgattam, készülődtem. Nem érdekeltek most a migránsok, a terrorista, a meghalt híres tenorista, a tömegbaleset. A média tolta a tolnivalót, én meg egykedvűen hallgattam. A nagy érdektelenségbe otthon hagytam a pénztárcám, a bérletem, a papírjaim, pénzem…mindent. Ültem a héven, jött a kalauz. Mondtam neki a szitut…Igen, van bérletem. Ja, nincs itt. Igen, van pénzem is. Ja, az sincs nálam. Megbüntet? Oké…igen, van személyim is. Nem, az sincs nálam. Egyáltalán…semmi nincs nálam. – Akkor mivel fog fizetni az utazásért?? –kérdezte felháborodva. Próbáltam hatni a szívére. Nézzen rám, nem vagyok sem csöves, sem lógós, tisztes, becsületes hazánkbéli honpolgártársnő vagyok, csak éppen kissé szétestem és az általam elmondott jó tulajdonságaimat sajnos éppen nem tudom kellő mértékben bizonyítékokkal alátámasztani. Csekély anatómiai ismereteim birtokában is megállapítottam…ennek nincs szíve, csak kötelességtudata. - Jó, de akkor azonnal szálljon le! – ordított rám az Ursula méretű nőtárs. Munkahelyemen semmi extra nem történt, ami annyira nem öntött el lelkesedéssel, hogy még csak el sem gondolkoztam rajta. Ez sem fontos. Este aztán azon elmélkedtem, hogy micsoda stresszmentes napot tudhatok magam mögött. A dolog annyira fellelkesített, hogy megfogadtam: ha egyszer ezen túlleszek, a mai napot példaértékűvé teszem önmagam számára és lelkesen választom a mai önmagam rögtön a saját ideálommá. A ma kicsúcsosodó lelki nihilizmusom abszurditásán mosolyogva, mozdulatlanul aludtam el.