Este van. Utálom az estéket! Mióta egyedül élek az este lett a fő ellensége a lelkemnek. Mikor sötétedik és mész az utcán, látod az embereket, akik sietnek haza és arra gondolsz, te miért is menjél. Talán azért, hogy ne fázz, vagy mert kezdődik a híradó, ez milyen indok, ez egy marhaság. Az embernek azért kell hazafelé mennie, hogy megöleljen valakit, aki egész nap a fejében járt és száz szerelmes szót tudna, neki mondani egyszerre mikor megáll előtte az ajtóban. Na ez indok! Ezért érdemes sietni haza. Ezért én inkább csak leülök és nézem az embereket, és úgy érzem magam, mint egy csöves, akinek van lakása, egzisztenciája csak nincs indoka hazamenni. Azok a pozitív energiák, amit napközben mikor süt a nap magamba szívók az este beálltával egy pillanat alatt feloldódnak és semmivé válnak, mint valami instant kávé a vízben. Az a baj hogy az ember egy idő után hitevesztett lesz, és egyre kevesebbet érez magáénak a napközben tapasztalt jó dolgokból, mivel tudja estére megint nincs semmije, még egy szembejövő mosoly sem!