De ilyen szenvedélyes csókot nem lehet hazudni... Hogy ne legyen kétségem,egy hét múlva újabb találkozóra hívott.Közben persze telefonon beszéltünk,leveleztünk,élveztük,kerestük egymást.Azon a reggelen izgatottan készülődtem.Éreztem minden porcikámban,hogy egymáséi leszünk.Egy csendes motelszobában tett magáévá.Figyelmes volt,odaadó.Az egekig repített.Mámorosan,pihegve tartott a karjaiban.Alig szóltunk..A verejtékben úszó testünk,a kipirult arcunk beszélt helyettünk.Boldog voltam.Ránéztem,fürkésztem a tekintetét.Hirtelen,egy tollvonással tűnt el belőle a csillogás,ami akkor ragyogott,amikor rám nehezedett.Nem láttam magam a szemeiben és tudtam,hogy benne már ott motoszkál a gondolat,hogy utoljára ért hozzám,soha többet nem találkozunk..Amikor kiszálltam mellőle az autóból,visszanéztem rá.Egy csendes Hellóval köszönt el tőlem.Sokáig néztem utána,így búcsúzva el,örökre. Egy utolsó kisérletet tettem amikor ráírtam,mondja el mi a baj,de éreztem,hogy tétovázik.Azt írta hosszú némán eltöltött perc után,hogy át kell gondolnia,ha komolyra szeretnénk fordítani a kapcdolatunkat. Egy világ dőlt össze bennem.