Az első találkozás a legszebb. Olyan szép, mint a felkelő nap, amit magashegyi túrán messze a hóhatár felett a sátorból elsőként a hajnal hűvösében kihajolva meglátsz, olyan, mint amikor az ornitológus napokig bolyongva, nélkülözve és éhezve egy egyenlítői dzsungel sötét lombkoronája alatt egyszerre új madárdalt hall, s tudja, egy ismeretlen, színpompás-törékeny faj első leírója lehet, olyan, mint amikor gyerekként először sikerül bumfordi, egyenetlen vonallal leírni a legelső "a"-betűt, mikor valami ismeretlen sors-tündér kezedbe ejt egy csillogó, mélyzöld csomagolópapírba vastag selyemszalaggal körbecsomagolt ajándékdobozt, amiben fogalmad sincs, mi lehet, de érzed, valami törékeny, valami egyszeri, valami illanó, valami gyönyörűszép. A legszebb pillanat mindig az a legsebezhetőbb, amikor a Nő még idegen s tartózkodón, távoli mosollyal fordítja oldalt fejét, ha hozzáhajolsz, amikor minden mozdulat a jövő törékeny ígéretét hordozza, amikor egyetlen félresikerült érintés, egyetlen ügyetlen szó, és a felgyorsult lélegzetű pillanat kártyavárként omlik össze, s nincs a királynak embere, hogy összerakja többé. A legelső pillanat a legszebb, amikor lábujjhegyen ólálkodik a vágy, óvatosan lopódzik, s begörbítve hátsólábait ragadozóként veti magát ránk, mikor nem is várnánk, az első mosoly, amelyben már az önzően akaratos, a mohó, a kényeztetésre vágyódó Nő halvány-gyönyörű alakja sejlik fel, az első illat, az ismeretlen, ami a mosoly mögé osonva eltölti észrevétlenül körbezár, betölti és átitatja a félhomályos, behúzott függönyökön átszűrődő napfénytől cirmos, rejtett kis szobát. S milyen nehéz, mennyi munka, hogy ne hagyjuk magunkat elcsábulni, kábítószerként nem mindig csak erre az első löketre vágyni, nem mindig csak újat és újat akarni, hanem ehelyett arra figyelni, hogy megismerjük az egy Nőt, a valóságosat, és nem az első találkozás fény-aurájával körülvett álomképét! Milyen nehéz akarni, vágyni arra, amilyen Te vagy, hibáiddal, boldogságoddal és szomorúságoddal együtt várni rád, nem csak egy első csók külsőségében makulátlanul tökéletes, csak álmainkban létező, emlékek aranyfelületébe bekarcolt képére, hanem a valódi, hús-vér nőre! Milyen jó is azt érezni mélyen belül, hogy várom, hiányzol, hogy érinteném, karjaimba zárnálak gyengéden óvón-védelmezőn, hogy milyen édes a vágy, mélyen szemedbe nézve körmeimmel fájdalmas csíkokat húzni meztelen hátadra, s elmerülni közben pupillád éjsötét kitágulásában! Veszélyes játék ez, a hirtelen és gyors fellángolásokra játszani, sok első alkalmat keresni és utána továbblépni. Minden új fellángolás egyre kisebb lángokat produkál, lecsippent egy-egy darabkát az életünkhöz kapott érzelmi töltés-adagokból. Hány adagot osztott nekünk a sors, hányszor élhetjük meg így még az első pillanatok varázsát anélkül, hogy megfakulna? S ha megfakult, ha már egy első csók sem ad enyhülést a szomjúságra, akkor mi lesz az, amit kereshetünk még?