Szia Gyönyörű! (nem csak) az utóbbi időben mérlegre tévén az elmúlt 39 évet, rengeteget jársz az eszemben (szívemben). Az állomások...megállók...pihenők..., és az örök, erőt adó lélekfeltöltő állomások... Ez utóbbiból voltál nekem a non plus ultra. Néha fel-fel tűnő alakod valamely közösségi portálon minduntalan felkavarja lelkem szándékosan leülepített állóvízét. Ülök a csendben, és tűnődöm... Vajon amit "akkor" gondoltam, hogy létezik egy megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan kapocs, ami két, egymástól valahol elszakított lélek között mégis olyan szorosan tart, hogy egy új világban is vonzzák egymást egy életen át, igaz lehet-e? Majd egy röpke tánc után szétrebbennek, mint riadt, megzavart fecskeraj. Választ szeretnék. Szeretném tudni (talán önző módon), hogy én működöm-e csak másként, vagy igazam van, és megtapasztalhattam valami nem e világi csodát, amihez ragaszkodhatom, amibe kapaszkodva túlélhetem a csalódásokat, tudva azt, hogy TE velem vagy némán is, még akkor is, ha éveken átívelő lelki ölelésed néha gyengébben, néha pedig gyengédebben köt hozzád. Ugye értesz?! Ugye látsz?! Ugye válaszolsz?! És: ugye, ha nem teszed, én attól még hihetek benne, hogy csak azért nem, mert most nem talállak. Talán boldog vagyok...De most nélküled.Kellene az az érintés, ami elmaradt...Az a tekintet, amiről annyit ábrándoztunk...Az a pár együtt töltött perc, óra, nap, év ami egyszer sem adatott meg... Kérlek ne ijedj meg! Nem akarom felkavarni az életed. A sajátomat is csak egy kicsit. Azt is csak azért, hogy egy elfeledett emlék nyomán visszakapjak magamból valamit, amit a hosszú út közben elveszítettem valahol. Valamit, ami most kimondhatatlanul hiányzik...Valamit, amit Belőled, Általad tudok újra magaménak.