Van abban valami rendkívüli, amikor a padlóra kerülsz. Hatalmas a zavar - körülötted, benned, az életedben. Semmi sincs a helyén és idegesít, frusztrál. Az eleje ilyen. Borzasztó, kínzó, fájdalmas. Aztán eltelik egy nap, meg még egy. Felkelsz, és ugyanazt az ürességet érzed. Még mindig nincsenek színek. Győzködhet bárki, hogy vannak, nem hiszed el. Fel is idegesíted őket rendesen. És így telnek a napjaid egészen addig, amíg meg nem unod, és teszel valamit ellene. Belefáradok, hogy ugyanazt ismételgetem, monoton, őrült módjára, és elhiszem, hogy van. Nem hogy elhiszem, én kreálom, és növesztem egyre nagyobbra. Akkorára, hogy tényleg megijedek tőle. Pedig én csináltam - na, pont ezért nem tudott senki sem segíteni. Az én szörnyem, azt meg csak én tudom elpusztítani. Senki sem teheti meg helyettem, csak én, ugyanis saját magamhoz a kulcsot nekem kell megtalálnom. Megmutathatják az utat, felhúzhatnak, ha a földre kerülök, de csak én találhatom meg. Csak az enyém lehet az élmény, és az enyémnek is kell lennie, mert másképp soha nem tanulnám meg azt, hogy minden ajtónak megvan a kulcsa és bizony meg is fogom találni. Még a 'pokol' ajtajának is. Oké. Igen, ez a pokol dolog böhöm nagy túlzás, de ha őszintén belegondolok az eddigi nehézségekhez képest ez volt a legnagyobb.. Kézzel-lábbal kapálózol, hogy képtelen vagy rá, és egyébként is nem lehetne-e mindent feladni. Aztán meg a következő pillanatban ha tehetnéd felpofoznád magad, hogy hogyan engedhetsz meg magadnak ilyen gondolatokat. Volt egy életem hosszú éveken át, amit annyira nem szerettem. Nem voltak sikereim, nem voltam boldog. Aztán egy napon leültem, és elhatároztam, hogy akármennyire is gusztustalan néha ez a világ, engem aztán nem érdekel, és megteremtem a sajátomat, azt, ami boldoggá tesz. Azt a világot, ami teljessé tesz, amiben jól érzem magam. Sikerülhet akár úgy is, hogy az esélyeid éveken át a nullával voltak egyenlőek. Sikerülhet, csak akarnod kell és kitartanod. . . Ha nem hinnéd, hát majd fogod, hiszen csak így érdemes: holnap jobb lesz. Még egy reggel, még egy pillanat, és távolabb kerülsz attól, ami annyira fáj. Még egy mondat, még egy beszélgetés, és eltávolodsz tőle. Nem fogod mondani, nem fogod érezni, elengeded, elbúcsúzol tőle. De ki kell mondanod, fel kell ismerned, hogy mi bánt, és csak utána mehetsz tovább. Merd, nézd meg, fogadd el, és találd meg a megoldást. Ne ülj felette túl sokáig, mert az elpazarolt idő elhiteti veled, hogy nem vagy képes megtenni a következő lépést - azt csak lendületből lehet. Gondolkodás nélkül, gyorsan, hogy még véletlenül se érezd, hogyha esetleg fáj. Ez volt az a lépés,amikor ide felregisztráltam..:) Elválik..jó döntés volt-e :) "VÉGE"