egyedül-éjszakában néha felülsz az ágyban körbe nézel és magadat látod ahogy ülsz az ágyon és vársz senki nincs melletted már régen érezted hogy kéz ér a bőrödhöz és nyakadon hal el egy szuszogás lélegzik a sötét vánkosod csücskét szorítod kezedbe ki-be áramlik melledbe a szorító magány néha könnycsepp gördül végig arcodon nem töprengsz a holnapon tudod semmi sem változik mégis hiszed hogy a magány majd átváltozik valami mássá talán egy valódi társsá feletted felhők játszanak a mennyezeten az éjszaka elnyúlik a kövezeten és szavak szivárognak melléd rád-kúsznak és lassan hatolnak beléd benned kezdenek suttogni követelőznek hogy add oda magad a következőnek és talán így is lesz majd egy napon mert a magány fáj nagyon amikor egyedül-éjszakában néha felülsz az ágyban és érzed ahogy a csend a torkodnak ugrik összeszorítja és könnyek öntik el a szemedet és már üvöltened sem lehet mert úgysem hallja meg senki mert talán nincs is semmi amiért érdemes... ... de egyedül-éjszakában amikor felülsz az ágyban megvárod a hajnalt és kezded az új napot folytatod az ott hagyott elfelejtett mondatot és keresed tovább azt akit a Sors neked szánt akit már neked adott... ha nem is tudod...