Az idegtudomány egyik alapvető szabálya, hogy azok az idegsejtek, amik együtt „sülnek” ki, összehuzalozódnak. Ha megteszel valamit, válaszképpen az idegsejtek egy laza hálózatot alakítanak ki, de hogyha nem viselkedsz újra így, nem lesz tartós a kapcsolat. Amikor valamit újra és újra gyakorolsz, az idegsejtek egyre erősebb és erősebb kapcsolatot alakítanak ki. Ha „nyomkodod” az ismétlés gombot az ideghálókon, azok a szokások egyre inkább beégnek, és nehéz lesz rajtuk változtatni. Olyan ez, mint amikor a magas fűben újra és újra azon a nyomvonalon járva egy ösvényt taposunk ki magunknak. A tanulásnál ez kifejezetten előnyös, de egy kialakult viselkedésminta megváltoztatása olykor komoly nehézségekbe ütközik. Amikor viszont az idegsejtek nem sülnek ki együtt, többé már nem kötődnek egymáshoz, megszüntetik hosszú távú kapcsolatukat. Valahányszor megszakítunk egy ideghálózatban visszatükröződő, megrögzött fizikai vagy szellemi folyamatot, az idegsejtek és az összekapcsolódott sejtcsoportok elkezdik felszámolni a kapcsolataikat. Bizonyára sokunkkal előfordult már, hogy rövidebb-hosszabb ideig együtt voltunk valakivel, vagy valakikkel. Osztálytársak, nyaralás, munkahely, férfiaknál katonaság, hogy csak néhányat említsek. Az elváláskor megígérjük egymásnak, hogy levelezni fogunk, hívjuk egymást, hogy fenntartsuk a barátságot, aztán ezek egyre ritkulnak, míg végül teljesen megszűnnek. Ez a jelenség pontosan tükrözi, hogy mi megy végbe ilyenkor az agyban. Ahogy egyre kevesebbet és kevesebbet gondolunk másokra, csökken az ideghálók kapcsolata, míg végül teljesen meg is szűnik. Az idegsejtekből kiálló finom nyúlványok szétkapcsolódnak, a régi minta megszűnik és készen állnak rá, hogy egy új élmény hatására ismét összekapcsolódjanak, és egy másik mintát hozzanak létre. Ezzel már el is érkeztünk a párkapcsolatokhoz. Mindenki elkezdheti elemezni a saját életét, hogy hogyan jutott el ide, vagy egy másik (esetleg több) társkereső oldalhoz. Itt az a furcsa helyzet áll elő, hogy aki párkapcsolatban él, nap mint nap együtt van a párjával (fizikai értelemben legalábbis), ami még nem feltétlenül jelent szexuális kapcsolatot is. Különösen nem olyat, amiben mindkét fél - ha nem is mindig egyformán - örömét leli. Az okok sokfélék lehetnek, de az esetek túlnyomó részében nem csak az egyik fél okolható a kapcsolat megromlásáért. Kapcsolódva a fenti okfejtéshez, a rögzült agyi mintázatok is felelősek ezért, sokszor nem is kis mértékben. Vegyük például az önkielégítést. Serdülőkorban mindenki megtalálja a számára megfelelő technikát, amit aztán hozzá kellene igazítani s másik félhez és ez nem megy máról holnapra. Kivételek persze mindig vannak. Most nem térnék ki a személyes tapasztalataimra, talán majd máskor. Egyedül mindenki tud táncolni (főleg ha nem látják) de párban már… És aki az elején nem elég „bátor”, hogy szóljon a másiknak… Később már egyre nehezebb és nehezebb és nehezebb… De jobb későn, mint soha. Persze válaszolni kell majd a kérdésre, hogy miért nem szóltál hamarabb (egy hete, egy hónapja, több éve…). Az agy két fő módon tanul. Az egyik a tényszerű intellektuális adatokon keresztüli, a másik –és ez általában erőteljesebb - a tapasztati úton történő tanulás. Azt szokták mondani, a tudás a tapasztalat előfutára. Hiába tudjuk, hogy mit, miért és hová, A HOGYAN AZ, AMI IGAZÁN SZÁMÍT. Ha otthon valamilyen okból már nem tudunk (nem akarunk) őszinték lenni, itt a lehetőség: EGY VISZONYBAN TISZTA LAPPAL INDULHATUNK. Mindenkinek jó újrahuzalozást kívánok!