Vagy nem is olyan rendhagyó, ami most következik? Mondjuk nem is erről akartam írni, de az élet megint közbeszólt. Kaptam egy „hosszú” levelet, ez állt benne : Tudunk találkozni? Megnéztem az adatlapját (huszonéves), nem igazán értettem mit akarhat tőlem (pedig a fantáziám határtalan), mert a paraméterekbe - amit megadott - semmiképpen sem fértem bele. De, mit tudjuk, Isten és a Nők útjai kifürkészhetetlenek. Röviden: két dolog miatt szeretett volna találkozni. Egyfelől meg szerette volna ismerni azt, aki azokat a „történeteket” írja, másfelől kíváncsi volt rá, hogy tényleg volt-e balesetem, amit az utolsó írásomban említettem, vagy csak kitaláltam. Megmutattam a sebhelyet a homlokomon (2.5-3 cm hosszú), úgy láttam meggyőztem. Én is megnyugodtam, hogy emiatt már nem lesznek álmatlan éjszakái. Vagy másfél órát beszélgettünk. Elmeséltem néhány olyan történetet, amiből talán okulhat (mondtam is, csak Neked, csak most), és amelyeket itt nem lehetne megírni, csak a „vágott verzióját”, de úgy nem az igazi. Például, amikor valaki elbújt a kocsim csomagtartójában, hogy... Szörnyülködve hallgatta.. .Ő ilyet soha... Ide azért regisztrált, mert a változtatás igénye már régen (fél év házasság után) megfogalmazódott benne, de most még csak tájékozódik, lépni még nem mert. Szóba került az is, hogy az írásaimmal afféle „megmentő” szerepet vállalnék magamra. Ez a vélekedés már ismerős volt, mert kaptam már olyan levelet, amiben azt írták, hogy én arra vállalkoztam, hogy hasonló életeket mentsek meg, mint az övé? Nem! Én senkit sem tudok megmenteni. Legfeljebb azt tudom elmondani, hogy én milyen utat jártam be, nekem miben segített. Aztán ha valaki kedvet kap, elindulhat ugyanazon az úton, hogy megmentse Önmagát. A közelmúltban eltemettünk valakit, aki régebben közel állt hozzám, és aki mást gondolt erről az egészről. Nincs lelkiismeret furdalásom, én megtettem, amit lehetett, de akarata ellenére senkit sem lehet... Ezért is volt egy kis szünet az írásban. Fogalmazhatnék úgy is, hogy gyászszünetet tartottam. E kis kitérő után folytatom. Elmondtam neki, hogy igazából az Ő, és a tizenévesek korosztálya profitálhatna az idősebbek tapasztalataiból, már ha meghallgatnák, és meg is fogadnák a tanácsaikat, mert később már csak „kármentésre” lehet vállalkozni. Lehet, hogy ez naivitás részemről, hiszen mi is úgy voltunk vele, hogy mit dumál az a sok „vén hülye”, mi majd tudjuk mit és hogyan kell, nem fogjuk elkövetni ugyanazokat a hibákat. Pedig elkövettük! Ha nem is mindnyájan, de a többség bizonyosan. Hiszen a problémák jó része már a kezdetekkor megvan, csak akkor nem tulajdonítottunk neki nagy jelentőséget. Lila köd, rózsaszín szemüveg... Egy példa : 40-es nő, 17 évesen azért ment férjhez a falu bikájához, mert tetszett neki, hogy jó messzire tud köpni(!) és káromkodásban is mindenkit maga mögé utasított. Nem mellesleg pedig így „legyőzte” az érte versengő(?) többi lányt is. Akik annak idején lecsúsztak a dobogóról, most örülhetnek. Közben már elvégezte az egyetemet is, és nem érti, hogy lehetett annak idején ilyen ostoba. Ez egy végletes példa, ami szerintem jól illusztrálja azt az állapotot, amikor sokszor az egész életünket befolyásoló döntést hozunk korlátozott, vagy nem „helyi értékén” kezelt információk, benyomások,- vagy mint ebben az esetben- hibásan "férfiasnak" tartott viselkedési formák alapján. A 2-es számú írásom végén, amiben a kapcsolatok kialakulásának buktatóit vettem sorra, a végén megkérdeztem: mit hagytam még ki? Senki nem tett hozzá semmit, és én is kifelejtettem az egyik legfontosabbat. Ha párkapcsolatban élünk és nem szeretnénk felrúgni, akkor az ideális állapot az lenne, ha mindent megkaphatnánk, amire vágyunk, de a viszonyunk ne lépjen át egy bizonyos határt. Értem ez alatt azt, hogy kölcsönösen „szeressük” egymást (mert anélkül mi értelme?), de közben ne kelljen attól tartanunk, hogy a másik egy napon „megőrül”, beállít a „hivatalos” párunkhoz és azt mondja: x ideje viszonyunk van...és válaszút elé állít... Mert ez egy nagyon szűk mezsgye. Életem egyik legemlékezetesebb kapcsolatát egy ilyen helyzetnek köszönhetem. A hölgynek több mint egy éves viszonya kezdett abba a stádiumba jutni, amikor már komolyan lehetett tartani attól, amit fentebb felvázoltam. Bizonyos mértékig megértem a férfit, semmilyen tekintetben nem volt egy hétköznapi Nő. Amolyan végzet asszonya típus. És még okos is volt, egyetemet végzett, több nyelven beszélt. Sok férfitársammal ellentétben, én szeretem az okos nőket, és amikor egy egész napot sikerült együtt töltenünk, meg-meg szakítottuk az együttléteinket nem kevésbé tartalmas és izgalmas beszélgetésekkel is. Az elméjével való „találkozás” is emlékezetes volt számomra. Az „érdekeink” találkoztak, én nem akartam többet annál amit Ő, és neki is szép lassan sikerült komolyabb konfliktus nélkül leépíteni a régi kapcsolatát. Nekem kicsit könnyebb volt a helyzetem, mert az akkori kapcsolatom már a vége felé tartott. A nagy korkülönbség miatt a vég egyébként is be volt kódolva. A lényeg: mindig Ő jött hozzám. Azt sem tudtam hol lakik, (nem is kérdeztem), a becenevét tudtam csak, még telefonon sem hívott soha. A találkozókat e-mailben egyeztettük. Egy nagy parkolóban találkoztunk, ott átült hozzám és ugyanide vittem vissza. Azt mondta a megbeszélt időpont 90%-ban biztos, negyedórás várakozás után nyugodtan menjek haza, mert valami közbejött. Ilyen szerencsére nem fordult elő. Volt viszont egy fatális „véletlen”, ami miatt 3 hónap után megszakadt a kapcsolat. Sikerült otthon hihetően kimagyaráznia a helyzetet, de a folytatás már nagyon kockázatos lett volna. A „túlbiztosításnak” köszönhetően még ha akartam volna sem tudtam volna könnyen a nyomára jutni. De nem is tennék ilyet soha. Úgy látom, ha biztosan elkerülhető lenne a lebukás, sokan megtennék azt, amit egyelőre csak fejben játszanak le. Miért gondolom ezt? Most elmondom a legfrissebb esetemet, amit a „sebmegtekintős” hölgynek már elmondtam. A munkámból kifolyólag nemrégiben találkoztam egy hölggyel, akivel jól elbeszélgettünk, amíg a főnökre vártam. Péntek dél körül jártunk, a megvásárolt alkatrészekért a raktárba kellett lemenni (a főnök közben már elindult haza), mi meg ott folytattuk a beszélgetést. Közbevetettem, hogy nem szeretném feltartani, biztosan siet haza a családjához. Nem, dehogy, nem várja otthon csak az üres lakás, a barátja külföldön dolgozik, gyereke még nincsen. Titkon valami ilyesmiben reménykedtem én is. Más esetben nem vagyok ilyen „bátor”, nem szoktam lerohanni senkit, de akkor úgy gondoltam, most vagy soha. A beszélgetés során ugyanis szóba került Lillafüred is, és hogy még nem járt ott soha. Nincs kedve a hétvégére lejönni és megnézni? Van vendégszobám is fürdőszobával, ott nyugodtan ellehet. Nem is tudja... ilyen váratlanul...Éreztem, hogy most még valamit mondanom kell, ami segít meghozni azt a döntést, amit én is szeretnék. A fiamék a földszinten laknak, ha elkiáltja magát közel a segítség. Ezt igyekeztem olyan viccesen mondani, amennyire csak tőlem tellett. Elmosolyodott! Ez bejött! Innen már egyenes út vezetett a lakásáig, jóval távolabb álltam meg, nehogy valaki meglássa. Összeszedte a ruhákat, amit hozni akart és meg sem álltunk Miskolcig. A lényeg itt is az, hogy a lebukástól nem kellett félnie, én nem tudom a privát telefonszámát, csak a cégét ahol dolgozik, nem tudom hol lakik, mert Ő navigált oda, és mivel szinte idegen voltam számára (és Ő is nekem), el tudta engedni magát, nem szégyellt megtenni olyat, amit saját bevallása szerint a barátjával eddig egyszer sem. Sikerült Önmaga lenni. Kinek, mikor sikerült ez utoljára? Azért Lillafüredet is megnéztük, sőt, Miskolc-Tapolcát is, és a fiamék segítségére sem volt szüksége. Vasárnap délután vittem ki a vonathoz és nem csak a csomagját segítettem vinni, a segítség arra is kiterjedt, hogy Pesten a pályaudvarról taxival mehessen haza. Akkor nem tudtam lesz-e folytatás. Meg sem mertem kérdezni, de amikor induláskor a fülembe súgta (és bele is pirult), hogy rojtosra k......d a p......t, akkor már kezdtem reménykedni. A mostani már a második hétvégénk volt. Lillafüred és Miskolc-Tapolca most nem szerepelt a programban. Pedig szép helyek. De számomra most vannak még sokkal szebbek is...