A legutóbbi írásom óta volt egy kisebb balesetem. A kapunyitó motor javítása közben lefejeltem egy menetes szárat. Ennek kapcsán elgondolkoztam az ember sérülékenységén. Nem a fizikain, mert az elég hamar begyógyul, hanem a lelkin. Az ember belső szerveit a bőre egy bizonyos határig megvédi a sérülésektől, de ami az érzékszervein keresztül bejut az agyába, azzal szemben sokkal védtelenebb. Nehezebben feldolgozható sérülések érhetik, amit sokszor egy életen át kénytelen cipelni. Ezzel mindenki tisztában van, de a sérülések „kijavítása” már nehezebb, sokszor szinte megoldhatatlan feladatnak tűnik. Sokan, pótcselekvésekbe menekülnek, külső dolgoktól remélve a „megváltást”. Mondom ezt egy olyan oldalon, ahol - szerintem - jó esetben is csak félmegoldások ( bujkálás, félelem a lebukástól) kínálkoznak, legalábbis a párkapcsolatban élőknek. Mindezek ellenére az adott szituációban ezek nagyon jók tudnak lenni, és segíthetnek is ideig-óráig, de egy életen keresztül… Nem véletlen, hogy sokan vissza-vissza térnek egy kis időre, hogy "feltöltődjenek". Én is voltan nős, én is léptem félre, ezek a lopott órák voltak az oázisok házaséletem sivatagjában. De aki a teljességre vágyik, az ezzel nem elégszik meg. Ha valaki figyelemmel követte az eddigi „szösszeneteimet”, annak már világos lehet a cél: egy lehetséges megoldást kínálni a problémákra még akkor is, ha nem szeretnék felrúgni meglévő kapcsolatukat. Nem beszélve azokról az üresjáratokról, amikor sehogy sem akar összejönni... Nem olyan korban élünk, hogy ha váltani szeretnénk, azt könnyedén megtehessük. Szakításkor a lelki trauma még rossz kapcsolat esetén is megviselheti az embert, de az egzisztenciális bizonytalanság az, ami végső soron sokakat elriaszthat a döntő lépés megtételétől. Ha viszont benne maradunk, és nem gondoskodunk „lelki kompenzációról”, akkor előbb vagy utóbb belebetegszünk. És mint tudjuk a betegségek döntő hányada lelki okokra vezethető vissza. Hogyan kompenzáljuk? Ennek a témának az irodalmát még felsorolni is hosszú lenne. Valójában egészen addig nem is érdekeltek ezek a dolgok, amíg nem tanultam meg a meditációt. Azt már megírtam, hogy kinek (minek) a hatására történt. Addig -mint sokan mások-csak éltem az életem, történtek velem is jó és rossz dolgok, de elfogadtam, hogy ennek így kell lennie. Aztán egyszer csak megvilágosodtam. Törvényszerű-e az, ahogy ezek történjenek velem, vagy van lehetőség a sorsom irányítására? Most bizonyára sokan felteszik a kérdést, hogy ha tudom a megoldást, akkor mit keresek itt? Ha elolvassák azt a könyvet, amit már néhány levelezőpartneremnek ajánlottam, nem valószínű, hogy lesz több kérdésük. Sok hasonlót olvastam, de ez mind közül kiemelkedik, és működnek a benne leírt technikák! A szerzője egy amerikai biokémikus, és az idegtudományokra szakosodott. Az agykémia, a sejtbiológia, az emlékképzés, az öregedés és a hosszú élet kutatásának terén végzett tanulmányokat. Előadásain gyakran beszél a hallgatóságának a nagymamájáról, akit imádott, aki igazi régi vágású olasz hölgy volt, és legalább annyira nem tudott szabadulni a katolikus bűn gondolatától, mint attól, hogy paradicsomszószt kanalazzon a tésztára. Állandóan imádkozott ezért-azért, és tudatosan egy új életről ábrándozott, de a bűn gondolata a neveltetése során annyira belé ivódott, hogy összezavarta a jelet, amit kiküldött. Csak annyit ért el, hogy egyre több oka volt bűnösnek éreznie magát. Úgy tűnik, az emberi természethez hozzátartozik, hogy addig halogatjuk a változtatást, amíg bekövetkezik a krízis, a trauma, a veszteség, a betegség és a tragédia, és csak akkor kezdünk el gondolkozni azon, hogy kik vagyunk, mit csinálunk, hogyan élünk, mit érzünk, hiszünk vagy tudunk, amikor valódi változást szeretnénk elérni. De miért várnánk addig? Tanulhatunk és változhatunk fájdalomban és szenvedésben, de fejlődhetünk az öröm és az inspiráció állapotában is. Ha megváltoztatod a gondolataid és érzéseid belső világát, akkor a külső környezeted elkezd visszajelzéseket adni, hogy megmutassa, az elméd hatást gyakorolt a "külső" világodra. Figyelj magadra! A FIGYELEM BELSŐ VILÁGUNK NAPJA.