Lassan véget ér a „kiruccanásom” ezen az oldalon is. Nem itt alakult a jelenlegi viszonyom, hanem a „való világban”. Itt is eltöltöttem 3 hónapot. Sok kedves hölgyet ismertem meg, ha nincs az a nagy távolság (kapcsolatban élőknek sokszor 20-30 km is a világ vége), talán személyesen is találkozhattunk volna és akkor ki tudja...Igazából nem ez az oldal való nekem. Mondta is az egyik levelezőpartnerem, amikor a sűrű levélváltások közben azt találtam írni, hogy: most egy kicsit nem leszek, mert főzök. Ja, hogy te főzöl, akkor ezek szerint egyedül élsz? Hát, legalább az egyik fél legyen egyedülálló, mennyivel könnyebb úgy a találkozókat megszervezni, nem? Másfél-két évvel ezelőttig azt sem tudtam mi fán terem az internetes társkeresés. A házasságom (egy volt csak) nem igazán sikerült, és volt is közben jó néhány kapcsolatom alatta, és közvetlenül a válás után is. Fiatalság bolondság. Megismerkedtem egy nálam 20 évvel fiatalabb elvált nővel (volt egy 3 éves gyermeke), akivel 14 évig éltem élettársi kapcsolatban. A vállalkozásunk kapcsán egy apróságon összekülönböztünk, és szétváltunk. Közvetlenül utána lett egy 10 évig tartó élettársi kapcsolatom, ami kb. 3 éve ért véget, de a mai napig is jóban vagyunk, csak nem „úgy”. Hogy miért írom le mindezt? A végére kiderül. Azt már megírtam régebben, hogy az utolsó barátnőm kezdte el az ismerkedésnek ezt a módját. Én csak hallgattam, hallgattam a történeteit (már amelyiket megosztotta velem) és azt mondtam, hogy én ilyet soha... Voltak persze próbálkozásaim, a munkámból kifolyólag elég sok emberrel állok kapcsolatban, de hiába a nagy szám, különböző okokból sok eleve kiesett, és ami maradt, ott vagy én nem kellettem, vagy fordítva. Két rövidebb (pár hónapos) kapcsolatom akadt, a megismerkedést részben a humoromnak köszönhettem. Elmeséljem? Igen? Jól van, engedek a népakaratnak, már csak azért is, mert nagyon sokan megfogalmazzák a bemutatkozásban, hogy a férfi nevettesse (is) meg. Nem vicceket mesélek, amit hallok azt is hamar elfelejtem, de néha -magam sem értem miért- idegenekkel szemben sem fogom magam vissza, ha a helyzet úgy hozza. Ez sokszor segít oldani a feszültséget, az alábbi esetekben viszont a megismerkedésben játszott szerepet. Mellesleg, az önirónia sem áll távol tőlem, jókat tudok nevetni magamon is, hogy milyen hülye is tudok lenni néha. Mint most is, hogy ezt elmesélem. Az egyik elektronikai áruházban álldogálok az információs pultnál, amikor mellém áll egy igen dekoratív hölgy és megkérdezi tőlem, hogy jó helyen áll-e, itt kell a garanciát érvényesíteni? Igen, mondom, én is arra várok. Pár perc múlva odalép hozzánk az ügyintéző és megkérdezi: együtt vannak? Bárcsak együtt lennénk, vágtam rá. Erre mindketten felnevettek, még a többi eladó is odanézett, hogy mi történt. A hölgy csak annyit tudott rebegni azzal a gyönyörű szájával, hogy: Köszönöm... Előtte már elbeszélgettünk a készülékről, amit vásárolt (műszerész lennék gyárilag), és kifelé a liftben is együtt mentünk. Odakint szemerkélt az eső, kérdeztem merre megy? Megmondta. Én is arra megyek...esetleg... elvihetem. Pont az ellenkező irányban laktam, de mit meg nem tesz a férfi a nőért? Képes kilométereket kerülni, csak azért, hogy az emberi faj ne halljon ki. Régebben vadállatokat ejtett el, hogy imponáljon, most néha már fél liter gázolaj is elég. A kezdetekkor legalábbis... Egy másik alkalommal az egyik rendelőintézetben állok a felvételnél (egy ismerősömet vittem), amikor egy bekötött kezű, kicsit sápadt hölgy érkezik. Kérdi a nővér, hogy mi történt? Dinnyét vágtam, mondja. Látom ám, hogy a kötésen egy kicsit átázott a vér. Én hülye meg azt mondom neki: Úgy látom, ez nem sárgadinnye volt...Mire kimondtam, már meg is bántam, de a hölgy elmosolyodott...Néha apróságokon múlnak a dolgok. Ami miatt ez a kapcsolat nem tartott sokáig, az nem apróság volt. Megtudtam, hogy a férj fegyveres testületnél szolgál. Hát, talán nem meglepő amit mondok, de annyit nem ér a dolog, hogy esetleg lelövessem magam, így aztán lassan kihátráltam a kapcsolatból. És most elérkeztünk az utolsó kapcsolatomhoz, ami miatt úgy döntöttem, hogy szétnézek a „húspiacon” Ez nagyjából másfél évvel ezelőtt történt. A történetet nem lehet pár mondatban elmondani, mint az előzőeket. Azokban a megismerkedés volt egy kicsit rendhagyó, utána semmi különleges esemény nem történt, mert mindketten „normálisan” élték meg a szexualitásukat. Ez a hosszú bevezető is csak azért íródott, hogy világos legyen, hogy mi miért történik. De ezt már megszokhatták tőlem. Írom ezt elsősorban egy miskolci hölgynek (olvasod ezt, kedves „N”?), de mindenki másnak is, akik előtt sokszor még mindig érthetetlen a férfiak viselkedése. Pedig ezt a viselkedést Ti Nők alakítottátok ki nálunk az evolúció során. Ránk úgyszólván „csak” a szaporodás miatt van szükség, és a beépített program (ösztön) révén szinte mindenre képesek vagyunk értetek. Ha kell vadászunk, harcolunk, kockáztatjuk az életünket, néha ölünk is értetek (na jó, nem mindenki és nem mindenkiért), újratelepítjük a Windowst, levisszük a szemetet (ezt sem mindenki), és aki közülünk átmegy ezen a „teszten”, az szaporodhat. Ez a mi jutalmunk, ez az illúzió, hogy megszereztük a Nőt, miközben ez az egész egy színdarab, amit Ti írtok, csak elhitetitek velünk, hogy mi vagyunk a főszereplői. És ha közben mindketten boldogtalanok vagyunk, gondoljatok arra, hogy a boldogság nem feltétele a faj fennmaradásának. (Hány nőt erőszakoltak meg az emberiség történetében amiből utód született.) Azt hiszem eleget írtam már az „előéletemről”, hogy meg tudjátok ítélni, ki a „hunyó” abban a történetben, amit a terjedelme miatt majd a következő írásomban olvashattok. Közvetlenül tapasztaltam meg, hogy mire képes a bigott vallásosság. Ennek hatására döntöttem úgy, hogy kimegyek a „húspiacra”. A jobb megértés érdekében annyit tennék csak hozzá, hogy semmi bajom a hittel. Én ugyan ateista vagyok, de megértem ha valakinek szüksége van egy közösségre, legyen az vallási, kulturális, politikai, vagy akár csak egy ilyen virtuális közösség, mint amilyenben itt „találkozgatunk”nap mint nap. Végül is társas lények lennénk. Valaha kis közösségekben éltünk, és ez a fajta élet a génjeinkben tovább öröklődik. Akit a közösség kitaszított magából, az ezt többnyire nem élte túl. Minden vallás a hiten alapul, csak a tudomány alapja s kétség. Jó lenne, ha a vallási vizsgálódás is tudományos lenne, hogy ne hinnünk kelljen, hanem egy napon megtudhassuk az igazságot létünkről és az Univerzum egészéről. Ismerek olyan tudóst (Miceal Ledwith), aki felszentelt papként ad tanácsokat tudományos kérdésekben a Vatikánnak, és szerepelt a „Mi a csudát tudunk a világról” (What the Bleep Do We Know) c. film bővített verziójában is. Igyekszem gyorsan megírni a történetet, mert a hétvégén lejár az előfizetésem (amit már nem hosszabbítok meg), és hagyok egy kis időt a reakciókra is. Jó érzés ha néha lehülyézik az embert, segít feldolgozni a vasárnapi boltbezárást.