..és a szavak mélységébe zuhanunk alá, az ismereten ismerős keserédes bársonyos puhaságba aminek itt van egy kicsi érdes felülete ,megsért ..és ettől tartunk…holott két kézzel ragadnánk meg a grabancát, és rántanánk közel, nagyon közel magunkhoz , hogy beszívjuk illatát. A nap felé fordítom az arcom, hajamba kócol a Budai szél, összefogom a kabátom szemeim becsukom hallgatom az éledező természet neszeit ..közelít a tavasz,ahol majd rügyekbe robbannak a fák .. Mi tovább írunk egymásnak,játszva a szavakkal,mesélve és mesélve tovább boncolgatva filozofál…:) De elgyengülünk, és puha néma ölelésre vágyunk némaságában elveszve a világban .Persze észhez térünk, megrázzunk magunkat és megyünk tovább .Ahol a vad vágyak sandítanak ránk,mi pedig álljuk a sarat becsülettel. Csak a szavak amik vannak,még archoz sem köthető ,egyedi szerencsés ismeretség a miénk ahol nem csupán a test forr de az elme is ölelkezik mikor lehet. Állok a Budai tavasz ajtajának küszöbén, léptek halk zaját hallom a hátam mögött.. lassan tart felém érzem tekintetének tűzét, nem fordulok meg megvárom még hozzám ér. Kezeivel könnyedén ölel magához, szinte érzem bőrének illatát,lélegzetét,ahogy mellkasára döntöm a fejem…egyszer csak hirtelen elsodorja a könnyű játékos tavasz szél A szavak jelentőséggel bírnak, nagy jelentőségéve.. használni őket tehát muszáj. A szavak szinte a valóság!