Van egy régi kedvenc filmem Johnny Deppel és főleg Marlon Brandoval, azzal a férfival, aki számomra mindig is definiálta az igazi, hamisíthatatlan belső férfiúi tartást és azt a belső erőt, ami tud odafigyelést adni, gondoskodást úgy, hogy ezzel mégsem nem veszít sohasem saját méltóságából. Néztem a filmet, ahogyan arról mesél, ahogyan hagyjuk, hogy az évek szürke pora rátelepedjen álmainkra, arról mesél, hogy van bennünk egy másik világ is, egy olyan világ, ahol a nő úgy gyönyörű, hogy egyetlen mozdulatáért, egyetlen fejbillentéséért, egyetlen felvetett tekintetű mosolyáért a férfi tűzbe megy, ahol az élet nem a hétköznapok végtelen vonulásáról szól, hanem egy kapcsolat teljes és odaadó megéléséről. Az a jelenet, amikor Marlon Brando összekulcsolja tarkóján a kezeit, és tekintetével átöleli Fay Dunaway-t: "Tudni akarom, hogy mit remélsz, mik az álmaid, amelyek mind elvesztek, míg én mindig csak magamra gondoltam -" Jaj, gyönyörű ez a világ, ezek az álmok, imádom ezt a filmet!!! Mondd, mi az, amit Te remélsz, mondd, ugye tudod még, mik az álmaid, mondd, ugye, ugye nem hagyod elveszni őket?