Szombat este kicsiny városunkban régi, veterán együttesek találkozója, fellépése volt. Hosszas szervezés után sikerült megvalósítaniuk sokunk álmát. Volt akit tán 40 éve sem láttam, kicsit kerekebben, kicsit őszebben de felismerhető volt. Amikor elmúltak a középiskolás évek ki erre, ki arra ment volt aki maradt bár ők vannak kevesebben. Nagyon jó este volt és erről sokunknak eszébe jutott a fiatalsága. Nekem legalábbis igen . Ifjú tizenöt éves leányzó voltam amikor szülői felügyelettel elvonultunk a Balatonra. Akkor még megengedhetetlen volt, hogy egy fiatal iskolás lány barátokkal, barátnőkkel flangáljon az országban. Olyan igazi nyári meleg volt, törtük ám magunkat, hogy minél előbb lebarnuljunk, hátha ez vonzóbbá tesz minket. Gyerek fejjel, gyerekes gondolatok. Még a napra is emlékszem. Kedd volt . Ültünk a balatonlellei parton és sütkéreztünk. Bennem akkor egyetlen szép volt, a derékig érő hosszú hajam. Olyan se eleje, se hátulja lány voltam akkoriban, úgy is mondhatnám soványka. Egyszer csak valaki a derekamnál megérintette a hajam. Ijedten néztem hátra és egy csodát láttam. Egy sötétbarna hajú, kék szemű 18 év körüli fiú volt. Nem tudtam megszólalni, még akkor nem tudtam hogy később sem fogok ugyanis a fiú német volt. Aki hasonló korú mint én az tudja, hogy abban az időben a kelet németek igen nagy szeretettel látogatták a Balatont. Nos némi csendes nézelődés után visszavonult a saját kockás plédjére de a szemünk akkor már nem igazán engedte a másikat. Anyukám dörgedelmesen rám mordult, hogy ez nem való, nem illik. Aztán eljött az este és az Omega koncerten valahogy sikerült ismét egymásba botlanunk. Hogy szándékos volt-e vagy nem a mai napig sem tudom. Elválaszthatatlanok lettünk. Egész napokat töltöttünk egymás társaságában ( szigorú szülői felügyelet mellett ) este azért sikerült elszabadulnunk és kettesben tölteni némi időt. Hatalmas csókcsatákat vívtunk, még hatalmasabbakat vitáztunk. Ahhoz képest, hogy kézzel-lábbal kommunikáltunk voltak nagy sértődések aztán boldog kibékülések. Mit tudtam még akkor hogy ezt szerelemnek hívják ! Élveztük egymás társaságát, ha valamelyikünk másra nézett csudára haragudtunk. Kézfogós séták, csendes padokon elbújás, ölelés. Akkor, abban az időben egy 15 évesnek ezzel kellett beérni és nem is vágytunk másra. Aztán eljött a búcsúzás ideje, indult a vonat, haza kellett jönni. Puszi jobbról-balról, egy szelíd ölelés egy kósza integetés és hatalmas szívfájdalom. Ott akkor a vonaton jöttem rá hogy szerelmes vagyok, de nagyon. Életem első szerelme volt. A kedves, barna hajú, kék szemű német fiú. Évek teltek el levelezéssel, sírással, örömmel, aggodalommal, hogy látjuk-e még egymást. Láttuk ! Két év múlva még egyszer sikerült találkoznunk, egy hetet együtt töltenünk. Szép volt, szép helyeken jártunk de ez már nem az a szerelem volt. Inkább vágyakozás, hogy még egyszer láthassuk egymást. Aztán amikor haza utazott bennem valami megváltozott.Szép lassan ritkultak, aztán elmaradtak a levelek. Pár éve a világháló jóvoltából megpróbáltam megkeresni. Nem sikerült. Pedig szívesen megnézném. Kicsit kerekebben, kicsit őszebben de talán felismerhető volna !