Furcsa helyzetet produkál az élet. Ha hinnék benne, azt mondanám, szándékosság játszik közre, csak azt nem látom, ki mozgatja a szálakat. Hiszen én sem véletlenül regisztráltam magam ide, és mégis, amióta komolyra fordul(hatna) a dolog, mintha egyre szűkülne a mozgásterem. Hiába ismertem meg valakit, aki kedves, érzéki és kellően érdeklődő, most mégis attól tartok elveszítem. És miért? Mert a mindennapjaim annyira sűrűk, hogy néha az az érzésem, harminc órát mozgok megállás nélkül két alvás között. Amikből persze 4-4.5 óránál többet nem sikerül összehozni alkalmanként. Felmerült bennem hát a kérdés, valóban erről kell szóljon az életem? Másoknak vajon ugyanez a problémájuk? Ezért fordulunk ide, a viszony.hu felé, mert annyira koldusai vagyunk az időnknek, hogy könnyebb kikanyarítani magunknak egy futó boldog pillanatot, mintsem gondosan építeni valami időtálló dolgot? Ezzel csak az a gond, hogy pillanatnyilag ez sem megy. És ebben az a döbbenetes, hogy mikor kellene örülni az életnek, ha nem ezekben az években, amikor már kellően jól össze van rakva a környezetünk, ismerjük a sötét és világos pontjait saját kis világunknak, de még képesek vagyunk megmutatni, valóban mi vagyunk az a vadász/zsákmány aki/akért megy a harc...? Jelentem, én rájöttem, nekem változtatnom kell. Különben a legjobb évek úgy száguldanak el mellettem, hogy ha évtizedek múltán fellapozom életem nagy könyvét, ezekben a fejezetekben csak üres oldalakat találok majd... A gazellák vs oroszlánok hasonlat tetszett az egyik friss történetben. Már csak valahogy ki kellene szabadulni a szavannára...