Már nem emlékszel, hogy keveredtetek a belvárosi szórakozóhely zsúfolt, hangulatos fényeivel és ötletes díszítésével mégis otthonosnak ható körasztalához. Körben a barátnőid, a csendesebbek persze párral, a hangosabbak nyilván partner nélkül. És persze a férfi, akivel most találkoztál először, de áramütesszerű volt, már az első pillantás is. Azóta is, ha összeakad a tekintetetek, nehezen megy a szétbogozás... az össze-vissza beszélgetés és hangzavar kellős közepén az egyik hangadó barátnőd éppen őt faggatja női ideáljáról. A többiek se vakok, így látták, hogy szikrázik köztetek a levegő, ezért mindenki kezd odafigyelni, és a hirtelen beállt csendben hallhatod, amint zavart kisfiús mosolyával mentegetőzik, hogy nincs is igazán ideálja. A cserfes barátnő azonban nem hagyja annyiban, és nyíltan nekiszegezi a kérdést: akkor hogy van az, hogy a társaságban csak folyton téged bámul? A mai napig nem felejted a meleg barna, ragyogó szemeit, amint kicsit távolba révednek, és gondolkodás nélkül szakad fel belőle a válasz, ami mindig átforrósít, amikor csak eszedbe jut: Ha fent van a Nap, nem látszanak a csillagok.