Hogy miért "busztító"? A délutáni csúcs miatt. Valamiért az emberek többségének nem mindegy, hogy egy busszal később menjenek, még akkor sem, ha a következő már látótávban van. Az én akkori munkahelyem a végállomás közelében volt, így előre sosem tudtam, hogy mi vár ránk beljebb a városban. Négy húszkor viszont rendszeresen dugig lett a busz. Azon a nevezetes napon, tökéletesen üresbe kapcsolat aggyal bámultam a megállóban a világ legtökéletesebb popsiját. Tökéletes ívek, láthatóan kőkemény domborulatok. Mindez egy olyan szűk szoknyában, hogy a levegő molekulák is csak cipőkanállal fértek volna a textil és a bőre közé. Éppen ezért, a falatnyi tanga tökéletesen kirajzolódott. Ez a nő egy hónapja tűnt fel az ipari zónában. Valamelyik cég irodájában dolgozott. Még az egy hónappal előbbi kabátos időkben is feltűnő volt az alakja. A legszebb az volt benne, hogy semmi mesterkélt nem volt benne. Néha szemeztünk egy kicsit, de én úgy gondoltam, hogy a huszonéveseket és fiatal harmincasokat felvonultató kínálat közepette esélytelen vagyok. Aznap is álldogáltak ott hímek, buzgón csorgatva nyálukat. Mire a busz beállt, már a sztratoszférában volt a libidó átlaga. A gyönyörű nő a buszajtó sziszegésétől - és a jelenlévő nők vasvilla tekintetétől - kísérve megrázta vállig érő barna haját, sóhajtva megtörölte verejtékező dekoltázsát és felhágott a három lépcsőn. Amelyik hímnek - engem is beleértve - addig még nem lett volna átmeneti tudatvesztése, ettől a látványtól lett. Megszálltuk a buszt, én a szokott helyemre, az ajtóval szemközti ablakba álltam be, háttal az utcának. Ő a forgóba. Kb. negyven per buszozás elé néztem. Mikor már a második megállóban szokatlan mennyiségű felszálló volt, csak akkor kapcsoltam, hogy másnap ünnepnap. A szép barnát kiűzte a tömeg a forgóból, pontosan elém állt háttal. Akkor még volt köztünk bő tíz centi, de ez a következő megállóban elveszett: megéreztem az ölemben tökéletes kemény fenekét. Határozott, de nem kellemetlen verejtékszag jutott az orromba, némi fahéj illattal vegyülve. Ahogy lepillantottam, éppen végig tudtam nézni, ahogy egy izzadságcsepp a nyakáról legördülve eltűnik a két melle között. Na, ekkor minden további helyett, nekem felállt. Érezte! Nem is volt kétséges, pontosan közrefogta a feneke! Felkapta a fejét, de nem nézett rám, vagy ha igen, nagyon jól leplezte. Szerintem az arcszínem a lángvörös és a lila között habozhatott. Pár másodpercig nem történt semmi, aztán - mintha csak a busz mozgása miatt volna - egy apró mozdulatot tett a csípőjével. Éppen csak nem fulladtam meg. A keménység - és a helyzet - csak fokozódott odalent. Az elsőt további mozdulatok követték. Aprókat körzött, le-fel mozgott, a tömör tömegtől összepréselve nem lehetett ezt látni. Érezni annál inkább. Mivel közvetlen közelébe értem a váratlan szívhalálnak, kétségbeesésemben megmarkoltam a csípőjét.Szinte azonnal megfogta a kezem a jobb oldalon (a mási keze még mindig a táskáján volt), de a mozdulat nem tiltakozás, hanem nyugtázás volt. Csakhogy nem hagyta abba az ingerlést, sőt! Pontosan tudta, mit csinál! A merevedésem három megállónyi idő alatt elérte a maximális mértéket. Még párat mozdult, kemény feneke szó szerint közrevette a vesszőmet! Elhomályosult a látásom, rám jött a remegés: kész, voltam, a lüktetés betöltötte az ágyékom! Nem tudom, hogyan sikerült elkerülnöm, hogy ne hörögjek állatmódra. Ezt is érezte persze! Visszatérő látásommal először az enyhe libabőrt láttam a tarkóján, aztán ahogy lejjebb esett a pillantásom, megláttam a felsőjén át ágaskodó bimbókat. Csikorgatnom kellett a fogaimat, hogy ne hörögjek, de a szuszogáson nem tudtam segíteni. Mégsem vették észre körülöttünk, ami egy kisebb csoda. Tiszta lucsok lettem odalent, a kezem elernyedt a derekán. Még két megálló kellett, hogy magamhoz térjek. Kicsit ritkult a tömeg, én azon gondolkodtam: a/ látszik-e? b/ mi lesz most? c/ hogy érek így haza, botrány nélkül? De a legsúlyosabb mégis az volt, hogy ez a gyönyörű nő mit fog most csinálni? A továbbiakban levegőnek néz? Kinevet, mi? MI? A következő volt a megálló, ahol mindig leszállt. Tett egy negyed lépést előre, de mikor a kezem el akartam venni, megszorított. A busz viszont lassítani kezdett és mégis elengedtük egymást. Mielőtt az ajtóhoz lépett volna, felém fordult és a szemembe nézve egy papír zsebkendőt nyújtott nekem. Mulatott rajtam! Elvettem a pézsét és valami "köszi"-t morogtam. - Szívesen máskor is - válaszolta csúfondáros mosollyal. Erre azért kissé visszatért belém az állat. - Ha rajtam múlik - vigyorogtam vissza - akkor ezt még vissza kapod! - Remélem is! - szólt vissza lépcsőről. Két és fél évet jártunk utána. Sok bolond dologra rápróbáltunk, de ez a buszos kaland volt mind között a legemlékezetesebb.