Már közeleg,hiába nem látható hiszen még a szürke festi a képet boldogan, zudítva esőt néhol havat. A tavasz tenyerébe összekeveri a színeket, és egy könnyed mozdulattal beborítja vele a világot. Ismeretlen illat, színek. Az ágy keményített ropogos puhasága húzz magába meztelen az apró szobában. Az ablakon beszűrödő hangok a zajos utcát nem feledteteik. Barna hajam elterül a puha párnán, te a takaró alá bújsz, megragadsz magad alá gyűrve karod melegét érzem. És hallom az óra ketyegését..az időt! Érezlek, forró vagy forróbbá teszel. Sóhajok, kéjes hangok. Föled térdelnek lábaim. Mozgatva ringatva magam rajtad. Azaz édes megsemmisülés, halljuk ahogy a vér dübörög ereinkben. Kielégült arcába nézek, mosolyog mosolygok. Hamarosan újra itt! A lakás ajtóban még kifelé mohó csókokkal öleljük egymást, apró puszi a szájra, na még egy.. Indulj már! Túl zajos a világ, egy lépéssel távolabb kerülünk, de csókod ízét még számban érzem ahogy tested melegét még órákig hordozom. A tekintet beszél, azt hisszük csak mi tudjuk, badarság : hiszen lerí! Sebaj, csak mi értjük, a többi semmiség. A sarkon kilépve érzem a búja tavaszi napfényt az arcomon. Hagyom kicsit, simogasson. A ujjad melege most láthatatlan érinti kézfejem. Nincs szia se helló. Úgyis tudjuk mi jól!