Szilvia elbúcsúzott…. a tükörbe nézett, szemében az őszinteség látszott. Most is. Minden tettében, cselekvésében, mozdulatában, érintésében őszinte volt, akárcsak a kapcsolatuk idején. Mindig. Soha nem látta szükségét az intim együttlétek alatt az álcának: vállalta a testét, vállalta az érzelmeit, látható volt minden rezdülése, szívverése, halántékának lüktetése. Nem titkolta a kéjt az arcán, könnyeit orgazmusa után, nem szégyellte a bujaságát, önzetlen örömét adta és önző módon örömet adott szenvedélyesen érzéki vagy érzékien szenvedélyes együttléteik alatt. Soha nem kellett a szobát elsötétíteni, nem érezte fontosnak, hogy a függönyt elhúzzák. Soha nem kellett különleges körülményeket teremteni ahhoz, hogy élvezze a testiséget: felvállalta testének reagálását, felvállalta az érzéseit. Nem színlelt sem indokolatlan érzelmet, sem sikítozós kielégülést. Magát a szenvedélyt élvezte. És a harmóniát. Ösztönösen, csak a pillanatnak élve, feledve a külvilágot arra a kis időre kiszabadulva a megkergült világból. Ezek a pillanatok adtak energiát a minden napok rohanásában, erőt és feltöltődést ahhoz, hogy egyedül bírja pörgetni a mókuskereket. Helyt kellett állnia minden téren; sem a panaszkodás, sem a hiszti nem volt az erőssége. Soha nem kérdezték meg tőle szüksége van-e segítségre, támogatásra, lelki barátságra. De soha nem is igényelt mást ebből a kapcsolatból, csak testének élvezetét, azt az állapotot, mikor megszűnt körülötte tér és idő, mikor elveszíthette a fejét, mikor belefeledkezve a pillanatba nem tudta hol tart, merre jár, milyen évszak van, melyik földrészre született… Vagy amikor csak a kéjnek élve, egymásnak feszülve, önző módon mindenki elvette, amit akart. Ott hirtelen, azonnal súrlódva és hevesen és tüzesen. Szerette ezeket a pillanatokat, mert tudta mi a jó. Az igazán jó. Kevesebb már nem volt elég. Ebből tudta. És ezt az igényességet továbbította, adta át és várta el. És most hiányt érzett és energiaszegény állapotát mérlegelte. Nem a csalódottság viselte meg (nem kevés dolgon volt már túl ahhoz, hogy edzett legyen a lelke), inkább a stílus. Aki őszinte, ezt nehezen érti meg. Ha nincs őszinteség - nincs bizalom. Ha nincs bizalom - nincs biztonság. Ha megszűnik a biztonság, az odaadást kiszolgáltatottság övezi, amely a felszabadultságot gátolja. Az elköszönés csöndes volt. A csönd beszélt magáért. Nem csörrent a telefon, nem jött üzenet, a postafiók promóciós reklámokat fogadott. Miközben a kora reggeli kávéját kevergette a teraszon visszagondolt szép pillanatokra, néha fájdalmas izomlázakra, lehorzsolt térdekre, gerincre. Eszébe jutottak az ingerlő üzenetváltások, a munkaidőben érkezett, bizseregtető sms-ek, a nedvességet okozó szép szavak, a néha megmosolyogtatóan kamaszos ingerlés, a lábremegés, az a mély nyomás a medencéje középén… Imádta a kávét: amikor a karakteres, karcos, erős fekete találkozik egy finoman lágy és selymes tejszínnel, amikor a mélysötét összeolvad egy fényes világossal, amikor a keserűt egy csipetnyi édes megbolondítja úgy, hogy az a kellemes összhang érezhető és ízlelhető, amit kortyolgatva az jár az ember fejében: ez egy finom harmónia. Az ízek elvesznek egymásban és hatásuk élénkebbé tesz, feltölt energiával úgy, hogy közben igazi élményt nyújt… …és újra érezte azt az energiát, ami nélkül élni sem tudna….