Talán kezdem azzal a „mondandómat”, hogy az előző bejegyzést csak azért írtam meg és tettem fel, mert kikívánkozott belőlem, illetve, azért, hogyha egyvalaki elolvassa és kicsit elgondolkodik rajta, úgy voltam vele, már megérte. Nem ez lett belőle, rengetegen olvasták, és sokan vissza is írtak. Mindenki nagyon kedvesen, őszintén, amit ezúttal is köszönök. Kicsit folytatnám annak a bejegyzésnek a gondolatmenetét. Kicsit másképpen. Sokak reakciójában visszatért az a gondolat, hogy „igen, el kellene gondolkodni azon mi éri meg és mi nem”, illetve az, hogy a nyílt kommunikáció segítene azokon a kapcsolatokon, amelyek már elhidegültek. Talán, ha őszintén beszélnénk mi emberek, nők és férfiak egymással, akkor másképpen lehetne. Igaz, igen. De gondoljunk csak bele: az elhidegülés nem szerda estéről, csütörtök reggelre következik be, hanem egy folyamat. Egy hosszú, éveken át tartó folyamat, ahol gyűlnek a sebek, sőt, ami rosszabb, a ki nem mondott fájdalmak, a gyilkos belső magány egyre komolyabb, és a vége az, amikor feltesszük a kérdést: jár még nekem a boldogság? Sokszor itt már gyerek, egzisztencia, stb van, ami „súlyosbítja” a helyzetet. Innen jön az ötlet: keresni mást. Csak egy kicsit, csak egy picit titkosan, csak egy kicsit legyen jó. Ha belegondolunk, ebbe hirtelen hol fér bele a kommunikáció? Két olyan ember, aki együtt, de nem egymással él, hirtelen törje meg a fagyos jeget és kommunikáljon olyasmiről, ami pont a jeget fagyasztotta közéjük? Persze, tudom, van ilyen, és van, akiknek sikerül, de azért nézzünk magunkba: hányunknak? Kimondom: hányan vagyunk (nem egyes szám első személyben, hanem többes szám első személyben, hiszen, a kommunikációhoz két ember kell) annyira intelligensek, hogy ezt megtegyük? Még egy gondolat: aki átélt már olyan titkos kapcsolatot, ami nem egy „szimpla” szexuális viszony volt, hanem tényleg kapcsolat, komoly érzésekkel, az tudja, hogy ez milyen. Őrjítő. Minden idegszál a másikra vágyik, miközben otthon a füvet nyírod, vagy a húslevest főzöd. Amennyire szép, annyira kínlódás is. Mert felnőtt vagy nem egy tinédzser. Felelősséggel tartozol olyanok felé, akik miatt nem lehetsz azzal, akivel szeretnél. Ahova rohannál ordítva és mindent hátrahagyva. Minden nap magasságok és mélységek megélése. Ezt keresik sokan, akik itt vannak ezen az oldalon. Persze mások meg nem ezt, de akik a „borzongást”, a „még egyszer lehessek tinédzser felnőtt lélekkel” mondatokat gondolják, érzik és néha ki is írják, ők ezt keresik. Azt a furcsa érzést, ami szorít ott torok tájékán, amitől elsózod a húslevest és annyira lenyírod a füvet, hogy a fűnyíró már a gyökeret tépi ki és észre sem veszed. A gyerek szól rád. Viszont ebbe is gondoljunk bele: reménykedünk, és ezt akarjuk megtalálni, de ez bizony nem egyszerű dolog. Egy csendes vasárnap délután gondoljuk végig hányszor éreztük ezt eddig az eltelt 30, 40, 50, stb évben. Mennyire nehéz azt az embert megtalálni és megérezni, akivel ezt a csodát együtt átélhetjük. Ha könnyű lenne, nem is vágynánk rá annyira. Ezért vágyjuk, akarjuk annyira. De ha megvan…… Az maga a csoda. Ezt kívánom mindenkinek és bárkinek, aki ezt elolvassa: ezt találjátok meg. Akkor megérte. Még valami: én meg tudtam végül fogalmazni magamnak, hogy én mire várok: egy szempárra. És amikor az a szempár elérkezik és megtaláljuk egymást, tudni fogjuk ezt mind a ketten. A legszebb emberi ajándék, amikor egy ember önmagát adja oda önzetlenül egy másik embernek. Ez nem mérhető pénzzel, drága autó vagy ház, külföldi út (m)értékével. Ez egy szempár őszinte és mély csillogásával mérhető. És amikor meglátod ezt a szempárt, tudod, hogy ő az. Tudod, hogy ő az akire vártál. Tudod, és érzed a tested, a lelked minden rezdülésével. Mérhető és érezhető az a furcsa erőtér köztetek, ami egy megmagyarázhatatlan belső energiából származik.