Nemrég egy intenzív élménnyel gyarapodtam, ami tanulságos volt számomra. A történet ott kezdődött, hogy a motoros társaság kitalálta menjünk ki Ausztriába pár napra motorozni a hegyekbe, és meglepő, de ez nem egy motoros sztori lesz. A lányok, akik velünk jöttek már unták a kétkerekűek igen gyors világát /nem is értem miért/ és kitalálták menjünk el biciklizni egy napra a Wörthi tó mellé. Tehát mi fiúk engedtünk a terrornak és béreltünk kétkerekűeket a nagy úthoz. Én már előre láttam a lemaradásom igen nagy lesz a többi résztvevővel szemben, így rögtön a lassú csoport féle tanya bringát választottam, amin sok váltó volt elől és hátul is, az ülése meg jó nagy, a kormány meg kényelmesen hajlított. Pont úgy nézett ki, mint nagyanyám bevásárlós cangája csak kosár nélkül. Azt gondoltam ezzel én leszek a király a bolondok között, mivel ha jön az emelkedő csak visszarakok 2-3 sebességet és már rohanok is a dombon felfelé. Ennél már az elektromos canga volt csak klasszabb, de nehogy papírkutyának nézzenek azt inkább kihagytam. Bár ne tettem volna, még ha az önbecsülésemen csorba is esik. Azt mondták kb 30 km fogunk tekerni. Hát az még belefér, még a nyugdíjas tempómba is estig ;) gondoltam. A gond ott kezdődött mikor elindultunk és igen gyorsan barátságba kerültem a váltóval az első emelkedőn, mivel elfogyott a sebesség amit kapcsolgathattam, a tüdőm meg úgy sípolt mint egy gőzsíp a mozdonyokon. Körülbelül olyan tempóval tekertem a hegynek fel, mint a gyalogkakukk, de a tempóm volt vagy 5 km/óra. Ketten maradtunk le egy lánnyal a többiektől, és nem is küzdöttünk, hogy utolérjük őket. Esélyünk se volt rá. Nekem motoros térdízületeim vannak, így váltáskor nem igazán tudtam megkülönböztetni a térdem vagy a váltó adja a recsegő hangot, Ö meg fogalmazzuk úgy egy kicsit húsira kerekedett az évek alatt. De még ha akartam volna se tudtam volna, mivel az előttem tekerő lány testtömeg indexe miatt igen félt a lejtős szakaszokon. Pedig időt hozhattunk volna a lemaradásból. Gondoltam is ekkora szélárnyékot még egy nyerges vontató se adhatna, ami pont kapóra jött volna, hogy megdöntsem a lejtőn lefelé cangázás világrekordját. De nem, Ö merészen a féket húzta, nehogy a bringa fékrendszere feladja a lejtő végén a nagy sebesség miatt. Így kettecskén gyök kettővel haladtunk fel se le, de inkább fel. Egy idő után az izmaim is jelezték, hogy ezt ők nem igazán szeretnék, de mit tehettem még csak 15 km tekertünk az útcélig. Aztán jött egy nagyon hosszú emelkedő. Mire feltekertem a vége felé hallom jön egy mentő. Hál isten, gondoltam értem küldték, mert az infarktus kerülgetett, de az csak tovább száguldott és magamra hagyott az emelkedővel és a légszomjjal. Azt gondoltam itt fogok mindjárt pityeregni, ha nem lesz vége már ennek az emelkedőnek. Aztán jött a lejtő. Na végre gondoltam és csak gurultam és élveztem, hogy kapok megint levegőt. A lejtő aljában egy tábla, amin az állt, hogy ahonnan indultunk az 3 km. Hát zokogtam belül!!!! Akkor minek mentünk ekkora bazi nagy kőrt feleslegesen HEGYNEK FEL!? Szép helyeken jártunk és esküszöm volt, hogy a mókusok élesztettek újra az erdő szélén, mikor nem bírván az emelkedők gyarapodó számát kidőlve pihentünk az árokparton, egy kis vízért és levegőért kapkodva. Igazából időközönként bevártak minket, hogy tudjuk, merre kell menni, de ahogy odaértünk már indultak is tovább. Igaz a többiek így legalább pihentek, de mi csak killódva tekertük a drótszamarat, és titkon azért rimánkodtam csak erre jöjjünk vissza, hogy hazáig gurulhassak. Volt, hogy a nagy tekerésben a gyalogos elsétált mellettem, akkor jöttem rá jobban járok, ha tolom hegynek felfelé. Természetesen nem arra mentünk haza amerre jöttünk és az utolsó két órát szakadó esőben a végén egy 3 km hosszú 18% -os emelkedővel abszolváltuk. Csak úgy csapkodtak a villámok. Nekem meg azon járt az eszem, hogy nem vagyok normális. Mindenki bemenekült a házakba, Én meg itt tekerek egy drótszamáron a viharban. Amennyire szerencsés vagyok tuti eltalál egy villám. Tudom az újraélesztő gépek is áramot használnak, de köszi Én még élek. Összegzés képen, szerintem legalább két infarktus és egy agyvérzés ment át rajtam /tudod tábla a lejtő végén a 3 km felirattal/, megtanultam a bringán menet közben szívbillentyűt cserélni magamon, és nem vízálló a pamut ruházat két óra után az esősben. Ja és a bringát nem nekem találták ki, főleg a hegyekben. A teljesített táv a nap végén a beígért 30 helyett 75 km lett! Ja és az alfelemet még két nap múlva is éreztem, hiába a bevásárlós canga fotel méretű nyerge. Hálát adok Nikolaus August Otto -nak aki feltalálta a benzinmotort, mi is lenne velem nélküle!?