Tudod, ha szeretsz valakit, akkor nem mondod neki, hogy NEM, fogod a kezét, ha beteg és öleled, ha szomorú. De mi történik, ha Ő már nem így érez, vagy csak megszokott és természetes ez neki, hogy ott vagy és ezeket megteszed? Először nem érted mi változott, pedig Te még mindig érte élsz. Aztán elkezded keresni a hibákat magadban, ami odavezet, hogy megalázkodsz, és alárendelt leszel annak a kezében, akit szeretsz. Pedig Te ezt nem szeretnéd, hiszen szeretitek egymást!? Egy idő után aztán feladod a sok megalázó mondat, és helyzet után, amit kaptál, és elkezded azt az utat járni máshol, amit szerinted kiérdemelnél Tőle. Keresed a szeretetet, a megbecsülést, azokat a szavakat, amit Te is kimondasz a szerelmednek. Egy olyan érzést, amiben mindketten, ha elmerültök tökéletes lesz a világ ott és akkor arra a pár órára. De az élet annyira nem egyszerű és a hosszú távú kapcsolatok megszakítása gyötrelmes egy dolog, amit Te is tudsz, és inkább maradsz benne továbbra is a kis megalázott életedben, és várod a csodát, azt a pár órát mikor igazán élhetsz és magad lehetsz. Közben meg tudod, hogy fogynak a napok és a hónapok és az életed úgy telik, ahogy nem szeretnéd, de nem vagy bátor, csak egy elveszett kettős személyiség, aki valakinek régen azt mondta szeretlek és veled szeretnék élni mindig, és egy másik, aki azt mondja, szeretlek és veled szeretnék lenni, de nem lehet. Az élethez nem csak szeretet, hanem bátorság is kell, és mindkettőből igen sok!