BALLADA HŰTLEN BARÁTNŐMRŐL, CILEÁRÓL Az ég a tóban ma oly zöld és sápadt, s a fák körötte fejlehajtva állnak, mint keresztfák alján a Máriák. A nap leszállt már túl a nádason, s hozzá a varjak fenn az ágason kárognak holmi koldus-áriát. Nyúzott bőrömre a hullámok várnak, s a víz lassan sötét lesz, mint a szén. Cilea volt a legszebb asszonyállat, és a szívére itt találtam én. Egy nyárnapon találtam itt reája, midőn a nap izzadt aranypofája, mint zsíros segg, feküdt a víz fölött. Egy folt felhő sem volt a buja égen és François Villon már nagyon régen nem hegedült két asszonyláb között. Ölünkre, mint sűrű méz, hullt a mámor s az est, mint omló kátrány szállt le ránk, én ágakat téptem az orgonáról és fázni kezdtünk, mert nem volt ruhánk. Úgy tettem, mintha még csókjára várnék s ölét néztem, hol - sűrű bársonyárnyék - egész a köldökéig nőtt a szőr és rejtve benn, mit legjobban szerettem, oly mélyen, hogy mindig soká kerestem, azt hittem néha: már a frász kitör. Izzadtam, ő rúgott, én kiabáltam, csalánba estünk és kivert a dér, de higgyétek meg, hogyha megtaláltam, az több volt nékünk, mint népünnepély. Elég az hozzá, hogy így összebújva feküdtünk, s akkor ő fülembe súgta, hogy kész hasában már a gyermekünk. Úgy bőgött, mint egy újszülött, az édes, pedig nem volt egész tizennégy éves, s nem tudta még, ilyenkor mit teszünk. Természetes, hogy kézből kontrázok rohadt pofátokból minden morált - a hóhér négyrét még senkit sem vágott azért, mert egy kisasszonyt felcsinált. Aztán úgy volt tovább, hogy még a nyárnak nem is lett vége és egy szép vasárnap a hűtlen macska rútul otthagyott. A szája nélkül oly nehéz az élet! Magam csavargok és felhőket nézek, s mérgemben, mint redves fa, rothadok. Belépek lassan most az őszi tóba, s átúszom rajta, mint a halk halak, s nem gondolok már a múlt évi hóra, és minden csókra, mely ma elmaradt. Köröskörül fák bársonyos sötéten, sűrűn egymásra hullva s a középen egy lágy vonás, úgy mint az ő ölén, és rejtve benne, mint duzzadt cseresznye a tó, az esttől vérvörösre festve, s a tó vörös vizében úszom én. Így úszom még sok éjjel hosszú körben, míg minden emlék vén lesz és sötét, s a rőt holdasszony lenn a víztükörben nyakamba fonja táncoló ölét.