Ezt én írtam, jó pár évvel ezelőtt. Gondoltam, beteszem ide is, hátha bejön valakinek. Addig is, amíg normális képet nem találok magamról, legyen ez egy "kép" rólam. Ja, amúgy nem kitalált, sztori, bár a következtetés a végén, hogy helyes e vagy sem, nem tudom. De talán nem is az a lényeg... A villamoskocsi végében álltam, újságot olvasva. Itt szoktam mindig, a kis pulpitusnak támaszkodva, néha felpillantva, megnézni, ki száll fel, s ki le. Egy lány állt velem szemben, egyszercsak. Középmagas, szolid kinézetű, kedves tekintetű teremtés. Rövid barna haja volt, kék szeme, szép arca. Térd alá érő halásznadrág, tornacipő, egyszínű, sötét poló és ruhaanyagból készült hátizsák, és húsz év. Ez volt. És a mosolya. Ábrándos, magába feledkező, kicsi várakozó izgalommal vegyes. Sok megállón keresztül pillantgattam fel az újságból, hogy ott van e még. Nem, nem igézett meg, de a sok fáradt tekintetű útitárs közül őrá volt legkellemesebb nézni. Néha lopva az órájára pillantott, icipici türelmetlenséggel, és minden megállónál nőtt benne a feszültség, bár ezt szerintem más nem vette észre, csak én. Lelkének rezgéséből megéreztem egy keveset. Amikor leszállt, éreztem - repülne, s mégis, uralkodva magán, tartozkodón lépdelt. És aztán láttam, ahogy odalép a kedveséhez .Mert akit így ölelnek meg, ahogy ő, az nem lehetett más, csak a kedvese, a szerelme. Mintha évekig tartó útról jőve találkozott volna vele újra, vagy mintha sok nap kétségbeejtő bizonytalanságai és feszültségei után derült volna ki számára, hogy a másik is így várt rá - olyan volt ez az ölelés. Behunyt szemű, szótlan. Karjaik szorításában benne volt a világ, benne volt a soha el nem múló mély szerelem ígérete, benne volt a szívszorító öröm szorításának oldódása, a megkönnyebbülé és hála. Az a fajta ölelés volt, amit ha valaki átélt, tudja: olyan, hogy ha a haláláig tartana is, ami akárha a következő perc lenne is vagy ezer év múlva - nem számítana semmit a világon. Örökkévaló percű ölelés ez. Nem láttam tovább, mi történt, a villamos elindult, csak a pillanat lenyomata maradt bennem, és megéreztem valamit ebből az örökkévaló percű ölelésből, megéreztem, milyen az, amikor semmi más nem számít. Még az sem, hogy lány volt a másik is.