Ártatlanul indul az egész: kéred, hogy nézzek meg én is valamit, több szem többet lát. Föléd hajolok. Nem is értem, hogy nem éreztem eddig... persze, hogy éreztem, de most tudatosul csak: ez az, ami ilyen szórakozottan boldoggá tesz! Minden benne van, ami te vagy: az árnyalatok gazdag változatossága ellenére is könnyedén felismerhető, finoman édeskés, halvány, mégis hosszan kitartó. Közelebb hajolok a nyakadhoz. Mélyebb hangon dörmögök valamit a kérdésedre, amitől finoman megfeszül a tested. Ösztönösen úgy tartod magad, hogy előnyösebb legyen... szaporábban veszed a levegőt. Máris abban a burokban vagyunk, amiről csak utólag tudatosul, mikor a viharos dagályt az apály tünde csöndje váltja, hogy egyetlen ilyen aprócska mozzanattal indul minden. Talán csak a képzeletem játszik velem, vagy már nem tudok másra figyelni? Még erősebben érzem az illatod.