Itt minden cselekmény és szereplő kitalált, a történet a valóságban meg nem történt eseményeket dolgoz fel!:-) Az esemény Minden alkalmat nagyon várok. Nem olyan sűrűn ismétlődnek ezek, általában hetente csak egyszer. De volt már olyan, hogy 2-3 hét is eltelt. A megbeszélt időben és helyen ma nem tudtam ott lenni. Nagyon sajnáltam, mert már régen szerettem volna megnézni egy ilyen látványos eseményt. Itthon azonban az utolsó pillanatban megint minden a feje tetejére állt. Viták a párral, hirtelen látogatások a tágabb családtagoktól és mindaz az izgalom és stressz, amit az okozott bennem, hogy már megint nem tudom az életemet a saját terveimnek még csak a közelébe sem odalökdösni. Lassan este lett. Sikerült az eredeti tervhez képest pár óra késéssel összefutni, majd egy gyors kávé után elmentünk összebújni a megszokott helyre. Ez jó. Szeretek vele összesimulni, mert olyan nagy és meleg az egész test és lélek. Érzem, hogy ő is szeret hozzám érni, örömet okoz neki és ez persze még boldogabbá teszi ezeket a pillanatokat számomra. Tv-t néztünk, beszélgettünk és ahogy egyre szélesebbek és célirányosabbak lettek a simogatások, úgy kezdtek elhalványodni a külvilág zajai. A kedvelt tv-s vetélkedő, a kocsik, a szomszédok esti életének a hangjai….mind-mind egyre kevésbé jutottak el az agyamig. Csak a bőröm és a szám érzékelt, és kezdtem átmenni ösztönlénybe. Időnként, mikor csókolt és az érzékeny helyeken simogatott, teljesen elment az időérzékem. Fogalmam sem volt, hogy egy perc telt el, vagy félóra. Csak éreztem és ez teljesen kipusztította bennem a reális gondolkozásnak a legapróbb csíráit is. Az események zajlottak, haladtak a maguk útján. Aztán egyszer csak előkerült az óvszer. Hiszen ez kell…megvéd a nem kívánt szaporulattól, na meg az egyenesen rettegett betegségektől. Persze nem szeretjük, de kényszerű belátni…ami kell, az kell. A csodálatos percek, pillanatok aztán véget érnek, a száguldó extázist felváltja a csendes, kellemesen bamba lanyhaság, amikor is térdelő pozíciómban leejtettem a kezem magam alá. Először fel sem fogtam, hogy mit éreztem. Csak hallgattam felfordított tenyeremen a testnedv egyenletes becsapódásainak hangjait. Aztán hirtelen minden érzékem felkapcsolt….mi ez??? És akkor odanéztem. Csöpögött valami, ami nem vörös, tehát nem vér. Akkor mi lehet? - suhant át rajtam a kérdés és már adtam is magamnak a riadt választ némán. Hátrafordultam és kérdeztem…Hol a gumi??....Nincs itt…jött a válasz, miután keresi kezdte magán, ahol még lennie kellene. Hirtelen öntött el az adrenalin és a kétségbeesés. Egyszerre tudatosult bennem, hogy semmit nem szedek, semmit nem helyeztettem magamba, ami megakadályozhatná azt, amiért ez az egész primitív, ösztönös cselekmény létrejönni volt hivatott…azaz a fogamzást. Semmilyen józan észérv nem szólt amellett, hogy nekem szülnöm kéne. Még az apa személyétől függetlenül sem. Nem vagyok már fiatal, nem vagyok időm teljében, olyan tevékenységet folytatok, ami nem segít nekem egy terhesség kihordásában….és persze….nem szülhetem meg életem párjának azt a gyermeket, amit nem ő csinált meg nekem, velem. Mert minden pofátlanságnak és mocsokságnak van egy felső határa és azt gondoltam, valakinek azt hazudni egy gyermekről, hogy az övé, miközben nem, ez messze viszi a lécet bőven a szint felett. A gondolataim zakatoltak, összevissza csapongtak. Már sietni akartam, menni. Ő ült, sajnálkozott, nyugtatott, próbálta végiggondolni. Én, aki testem egészségét, stabil, jelen életre szóló kapcsolatomat és még ki tudja mimet el nem veszíthetem ezért az egészért, riadtan ültem egy pillanatra, majd álltam inkább sok percet, mert képtelen voltam már leülni. Hajtott az ideg, a szorongás, a bűnbánat és a düh…magamra , rá és az egész világra… Folyt.köv.