Másfél éve bolyongok különböző oldalakon, kisebb-nagyobb szünetekkel. Elegem lesz, törlöm magam, visszatérek, reménykedek, csalódok, rossz szájízzel távozok...aztán kezdem elölről. Örök körforgás ez, közben felteszem a kérdést magamnak, vajon bennem van-e a hiba? Mit keresek én itt? Lehet hogy túl magasra állítottam a mércét? Nem tudom... Első amit "pontozok" a kinézet. Mondhat nekem bárki bármit, ez a döntő tényező abban, hogy egyáltalán elkezdünk-e valakivel beszélgetni. Persze vannak kizáró okok, amelyeknél nagyon gyorsan kattintok a letiltásra. Például, ha az ominózus levélíró úgy próbál kapcsolatot teremteni, hogy üdvözlésként "szia" helyett égnek álló bizonyos testrészével mutatkozik be. Vagy ha a kedves érdeklődő totális analfabéta. Biztosan én is követek el néha egy-egy hibát, na de ha két mondatban van húsz helyesírási hiba, az már kiveri a biztosítékot. Ilyenkor tiltok, törlök, menekülök. Ha már az első lépésen túl vagyunk, szimpatikus valaki, jöhet az ismerkedés. Olyan pasiknál, aki nálam felülmúlja az "elmegy" kategóriát, az általános tapasztalatom az, hogy egy napnál tovább nem tudnak egy nőre összpontosítani. Lapoznak, továbbállnak, legtöbben szó nélkül, de néha akad olyan akiben van egy annyi jóérzés, hogy "most mennem kell, szia" után tűnik el...örökre. Olyant viszont még egyetlenegyszer sem (!) tapasztaltam, hogy valaki nyíltan azt írta volna, ne haragudjak,de úgy érzi nem szeretne velem tovább beszélgetni, vagy, mégsem felelek meg az elképzeléseinek. Ennyire nehéz korrektnek, őszintének lenni? Nem hinném... Persze van azért olyan aki marad, másnap is, harmadnap is. A találkozóig is eljutottam,többször. Előfordult, hogy még annál is tovább...De tartós kapcsolatot nem tudtam kialakítani. Valahogy mindig vége lett,még mielőtt úgy igaziból elkezdődött volna. Itt is a felszívódás a jellemző, a miértre sosem derül fény. Lehetséges oknak vélem az érzelmi bonyodalmaktól való félelmet, a kötöttségektől való menekvést, vagy csupán az egyalkalmas kalandra való igényt. Volt olyan, hogy az első személyes találkozó után rájöttem, az adott fiatalember egész más valójában, mint az álomkép amit fényképek és beszélgetések alapján kialakítottam róla. Ezt őszintén el is mondtam neki, hogy nagyon jót beszélgettünk, de úgy érzem, valami hiányzott, nem szeretném elmélyíteni a kapcsolatunkat. Fordított eset soha nem fordult elő. Megint csak azt tudom kérdezni, olyan nehéz őszintén kimondani? Nem tetszhetünk mindenkinek, ezzel nincs is semmi baj. De nem érdemlünk egy kis kölcsönös odafigyelést, tiszteletet, korrektséget? Válaszaim nincsenek. Próbálom elhitetni magammal, hogy csak én vagyok mindig rosszkor rossz helyen. És bolyongok tovább...