Egy idő után lapossá vált az egész, akár a házasságunk. Ismerem már minden hajlatát, domborulatát. A mozdulatai akár a sajátjaim - gépiesen kiszámíthatók. Tudom, hogy mit és hogyan szeret, az érintkezések protokolláris rendjébe ritkán csúszik csak változatosság. Nem az ő hibája. Nem is az enyém. Ilyen az élet – túl hosszú ideje vagyunk együtt, egymás mellett. Szeretjük egymást, sok dolog összefog bennünket - de mégis hiányzik az a szikra, amitől fényes lesz az egész nap. Amikor először találkoztam a másikkal csak néztem, ahogy az ajkai a szavakat formálták. Mindketten izgatottak voltunk - élőben persze minden más, mint a virtuális világban. Bár másmilyennek képzeltem mégsem volt csalódás. „Mit keresek itt?” – jött az első gondolatom - „Vajon helyesen cselekszem? Mi lesz, ha lebukok?” Néztem, ahogy kortyol egyet a teából, és rácsodálkoztam, hogy milyen kecsesen fogja a csészét. Nehezen találtuk még a szavakat, nem tudtuk hol a határ, mennyit kell, mennyit szabad elmondani magunkról a másiknak. Nem tudott, vagy nem akart sokáig maradni. „Vajon akkor is ilyen kimért, amikor elélvez?” - futott át agyamon egy pajzán a gondolat. Amikor felállt, egy pillanatra megéreztem a hajának illatát. A vágy úgy csapott belém, mint amikor a bokszoló benéz egy ütést. A búcsúzásnál keze melegen simult tenyerembe – jó lett volna még szorongatni egy darabig… Elment. „Soha nem látom viszont” – gondoltam. Amikor hazaértem már egy mail várt rám. „Talán mégis lesz folytatás” – reménykedtem. Nem írt konkrétumot, ezért rákérdeztem, hogy hogyan tovább. Megállapodtunk a feltételekben. Abból adunk egymásnak, amiből mindketten híján vagyunk, annyit csak amennyit adni tudunk és addig, amíg tudunk adni. Vigyázni fogunk egymásra és környezetünkre. Nem maradhatnak árulkodó jelek, még akkor sem, ha néha jól esne nyomokat hagyni. Az első igazi találkozó ugyanolyan izgalommal töltött el mindkettőnket, aztán majdnem mégis kudarcba fulladt. Nagy szerencse, hogy mégis elrendeződtek a dolgok, mert akkor ma nem tudnám felidézni bőrének simaságát, néma szorítását, elcsukló hangját. Más volt mindenben - nagyon más. Mást szeretett és máshogyan. Néha – mikor benne voltam - megálltam egy pillanatra, mert szerettem volna megállítani az időt. Emlék-karcot készíteni magunkról, hogy a pillanat gyönyörűsége ne szálljon el nyomtalanul. Ritkán tudtunk csak találkozni. Volt amikor csak 10 percre futottunk össze. Már három éve annak, hogy külföldre költözött a családjával. Tavaly átutaztam a városon ahol él, és arra gondoltam, vajon mi lenne ha szembe jönne az utcán? Nem jött...