Scorpion82 profilképe

Az éjszakai országúton 2. rész

Scorpion82, 2020-06-28

Amikor az alsóm lehúzta, férfiasságom megkönnyebbülten pattant ki a kényelmetlenül beszűkült ruhadarabból a szabad levegőre. Néztem, ahogy szép kezével finoman megmarkolja, és elkezdi lassan simogatni fel és alá. Közben a szemembe nézett, és tekintete most még jobban perzselt. Az iménti csókcsatától még a homályban is nedvesen csillogó, szép vonalú ajka mosolyra húzódott, ahogy -meglehetősen hangosan- felnyögtem. -Pszt...meghall minket! -súgta, és a másik keze mutatóujját a számra tette. Ott is hagyta, ahogy az ölembe ült. egyelőre csak a térdeimre, hogy maradjon hely a keze munkájának. Folytatta a simogatást, majd a számon lévő mutató-és középső ujját a szájához emelte. Mintha megérezte volna, mennyire vonzónak tartom a kezét, mélyen a szemebe nézve bekapta a két ujját és elkezdte lassan ki-be húzogatni. A nyelvével is látványosan körbesimogatta őket, majd a számhoz nyúlt. Szinte önkéntelenül kaptam be az ujjait. Finoman simogatta velük a nyelvem, majd halk nyögéssel megint a saját szájába vette. Utána körbesimogatta az ajkaimat velük, mielőtt megint a számba csúsztatta őket. Folytattuk ezt a játékot egy darabig, miközben a másik kezével tovább masszírozta a már sziklakemény férfiasságomat. Ekkor már nagyon nehezen bírtam magammal, nagyon benne akartam lenni, de ő tovább fokozta a helyzetet. Levette a pulóverét a pólójával együtt, és a szabad kezével simogatni kezdte a bal mellét az arcom előtt. Közelebb hajolt, és a számba illesztette a mellbimbóját, ami megkeményedett a nyelvemen. Ahogy finoman beszívtam és körbemasszíroztam a nyelvemmel, kéjesen nyögött. Éreztem, ahogy a tenyere a tarkómra simul, és szorosan a mellére húz. Szívni kezdtem, most erősebben, ő pedig egyre szaporábban vette a levegőt. A másik mellét is a számba tolta és a kezével segített nekem, irányította a szám. Végül az ölembe helyezkedett teljesen, és végre, óvatosan rácsúszott a férfiasságomra. Szorosan, forrón, nedvesen ölelt körül a puncija. Elnyújtott, gyönyörteli nyögést hallatott, majd észbe kapván a szájára tapasztotta a kezét. - A francba... -nyögte- Remélem nem hallott meg... Engem nem túlzottan érdekelt, nekem már rég csak ő létezett, lehettünk volna akár a Nagykörút közepén is. - A számmal akartalak odalent tovább kényeztetni -súgta az arcomhoz hajolva -de azt csak úgy csinálom, ha majd előtte te is csinálod nekem...majd...legközelebb- fulladt el a hangja, ahogy elkezdett ütemesen mozogni a farkamon. -De meg tudom mutatni...mit csináltam volna...nyújtsd ki a nyelved... Így tettem, ő pedig rásimította az ajkait, és beszívta. Majd lassan elkezdte ritmikusan, lágyan szopni. - Ha kényelmesebben leszünk majd, így csinálom...nedvesen..-súgta, és éreztem, ahogy a nyála melegen beborítja a nyelvem és lecsurran az államon. Majd keményebben szívta be, utána megint engedett rajta és a nyelvével nedvesítette. Az övé voltam teljesen. Velem még egy nő sem csinált ilyet, és éreztem, hogy nem sokáig bírom már, hamarosan bele fogok élvezni. Az eszembe sem jutott, hogy megkérdezzem, védekezik-e. Markoltam a fenekét, a melleit, ahogy épp hozzáfértem, miközben egyre vadabbul mozgott a farkamon. A szám nem hagyta el egy pillanatra sem, egymásba és egymásból lélegeztünk, vagyis inkább ziháltunk. Néha vadul szívta a nyelvem vagy az övét kínálta fel és én csináltam vele ugyanezt. És ekkor éreztem, hogy vadul lüktetni kezd a puncija. Halk elnyújtott nyögés hagyta el a száját , amit az én szám tompított valamelyest, de utána a teste ívbe merevedett, kezei a mellkasom markolták. Ekkor már én sem tudtam visszatartani: forró, nedves lobbanásban sültem el, és olyan gyönyör hullámzott át rajtam, amit addig még sosem éreztem. Rám hanyatlott, arcát a nyakamba temette és mozdulatlanul pihegett. Arra számítottam, hogy elhúzódik tőlem, gyorsan felöltözik, elköszön és elsiet, de nem tette. Azon kaptam magam, hogy elkezdtem cirógatni a hátát és a tarkóját. Úgy éreztem, mintha ezer éve ismerném, és mindig is együtt lettünk volna. Nem akartam megszólalni, hogy ezt az illúziót szét ne pattintsam, mint egy buborékot. Úgy éreztem, ha most itt hagyna, valami rideg, szürke üressége zuhannék, és arra sem lenne erőm, hogy kikecmeregjek az autómhoz. Itt ülnék, az isten tudja , meddig, ebben az útszéli büfében, míg hajnalban rám nem találnak. Nem tudtam, ki ez a nő és mit tett velem, de valami visszavonhatatlanul megváltozott. Mintha kitalálta volna a gondolataim, az egyik kezét a tarkómra simította, a másik keze ujjait az én ujjaimba kulcsolta és megszorította. -Ne engedj el... - nyögte. -Többé ne... Megcsókolt, és ez újabb, hosszú percekig tartó csókolózásba torkollott. Ezúttal lassan, simogatva csináltuk, nem olyan elemi vággyal átitatva, mint az imént, és úgy éreztem, a lelkem szinte átáramlik belé, az övé pedig belém. Eltartott pár másodpercig, mire tudatosodott bennem, mit mondott az imént. Többé? -Találkoztunk már? - kérdeztem. A racionális énem persze azonnal válaszolt a kérdésre. Hogy találkozhattunk volna, én még ezen a környéken sem jártam, főleg nem éjjel, és főleg nem egy útszéli büfében, amibe teljesen véletlenszerűen ugrottam be út közben...hova is? Budapestre, igen. De ott mi dolgom is van? Valami nagyon nem jó, valami szürke, értelmetlen kilátástalan dolog miatt megyek oda. De hirtelen nem jutott eszembe, mi is az. Minden teljesen zavarosnak, értelmetlennek tűnt. Fel akartam állni, de finoman visszanyomott. Az arcomba nézett, és könnyes volt a szeme. - Emlékezned kell. Már sokszor voltunk így. Ha most elmész, kezdődik elölről, és megint nagyon sokat kell várjak rád. Szenvedni fogok, de te még jobban. Véget kell vetned ennek! Éreztem, hogy valami jeges borzongás kúszik át rajtam. Ez a nő bolond. Egy bolonddal szeretkeztem egy útszéli büfében... - Azt hiszem, ideje mennem... - mondtam, és eltoltam magamtól. Felálltam, hogy felhúzzam a nadrágom, az sem érdekelt, hogy az ágyékom és a combom csupa ragacs. Ő csak ült a széken, nem öltözött fel. Valami rettentő szomorúsággal a szemében nézett. Egy kósza emlékkép hasított a fejembe, ahogy megfordultam, és elindultam kifelé. Egy kamion, aminek vakít a fényszórója. Egyre jobban, ahogy felém rohan.... Dermedten álltam meg, és megindultak az emlékek, áradtak, akár egy folyó. Egy régi nyár, amikor otthagytam őt. Őt, aki itt ül most velem. Nyári szerelem volt, de úgy éreztük, minket egymásnak teremtettek. Én azonban tele voltam tervekkel, nyomasztó gondokkal és igen...nős voltam. A feleségem várt Budapesten. Minden el volt már rendezve, az pedig senkit nem érdekelt, mennyire boldogtalan vagyok. Boldogtalan voltam a befolyásolhatóságom miatt. Az adósságok miatt, amik a szüleimnek köszönhetően egy életre tönkretettek volna mindkettőnket, ha nem térek vissza és elhagyom. Ezt nem bírta volna a lelkiismeretem. Egy kilátástalan élet várt rám, ahol meg is kellett játszanom a boldogságot. A lány kérte, hogy ne tegyem, hogy bármit megtesz, elmehetünk bárhová, csak legyünk együtt. De otthagytam. Éjjel volt, és én jóval a megengedett sebesség felett, kimerülten a bánattól száguldottam Budapest felé. Amíg fel nem tűnt a kamion. A repülés érzésére még emlékeztem, a becsapódásra már nem. - Most már emlékszel, ugye? - kérdezte a hátam mögött. - Mi folyik itt? - fordultam hátra. - Balesetem volt? De hogyhogy....? És te hogy lehetsz itt? - Mindig eljövök ide, amikor megtörténik. Mindig reménykedem, hogy amikor visszaemlékszel, nem menekülsz el, mint akkor...hanem végre eljössz velem. Ahogy akkor kellett volna. Akkor, nagyon-nagyon régen. Ekkor hasított belém a szörnyű felismerés, de nem akartam elhinni. Még nem. - Te tudod, mi történt akkor...a kamion? Balesetet szenvedtem. Mi történt velem? - Itt történt, nem messze. Azaz, az "itt" már csak nekünk "itt". Odaát évtizedek teltek el, és ennek a büfének a pora sincs már meg. De nekünk ez a valóság. Itt nincs idő, vagy legalábbis nem azt jelenti, mint odaát. És már sokadszorra találkozunk itt. - Meghaltam? Meghaltam a balesetben? - Igen. És már nagyon régen történt. Lerogytam a földre, és el akartam ájulni, nem tudni semmiről, nem gondolkodni semmin. De nem ment. - És te? Ugyanolyan fiatal vagy, mint amikor találkoztunk. Ez azt jelenti, hogy te is... -Igen, azt. Én leéltem egy teljes életet, miután otthagytál. A halálodról sem tudtam, mert meg sem próbáltalak megkeresni. Bár amit irántad éreztem, nem múlt el úgy, ahogy számítottam rá. Mindig hiányoztál, és ha visszajöttél volna, kész lettem volna mindent felrúgni. Sokáig reménykedtem is benne. Amikor meghaltam, egyszerűen tudtam, hogy meg kell keresselek, és ki kell szabadítsalak a bánatból, amiben csapdába ejtetted saját magad. Ha most megint elmész, sokadszorra kezded ugyanazt, és én nem tudok rajtad segíteni. Nem, míg újra el nem jön az idő, hogy találkozzunk. Kábultan álltam fel, és visszaültem az asztalhoz. Odakint már pirkadt, és először láttam, milyen szép a fény, ami beszűrődött a redőnyrácsokon, még ha halvány is. Ő átkarolt. - Csak bízz bennem, és minden rendben lesz. Itt vagyok veled. Vigyázok rád, és te is vigyázhatsz rám, ha úgy döntesz, maradsz. Elmegyünk innen végre, de ezúttal együtt. - Hová? Hová megyünk innen? - kérdeztem. Alig jött ki hang a torkomon, de ő így is hallotta. Nem válaszolt, csak megszorította a kezem. Ebben azonban minden benne volt minden válasz, amire szükségem volt. A pánik lassan csitult bennem, és a késztetés hogy felpattanjak, és rohanjak el, ki a világból, elfolyt eblőlem, mint egy szivárgó fürdőkádból a víz. Ültünk és néztük ,ahogy a felkelő nap a redőnyrácsokon át csíkokat fest a levegőben kerengő porszemekből...

Segítség:

Ebben a menüpontban összegyűjtöttük a leggyakoribb kérdéseket és válaszokat témakörönként, funkciónként rendezve. A legtöbb kérdésre itt gyorsan megtalálható a válasz, ha esetleg mégsem, akkor ugyanitt tudsz írni az ügyfélszolgálatnak is.

{nick} profilképe
0/10

{title}

{nick},

{body}

Elolvasom
Pontátlag: {point_avg}/10
{nick} profilképe
0/10

{title}

{nick},

{body}

Elolvasom
Pontátlag: {point_avg}/10

Rendszerüzenet

Rendszerüzenet