Reggel a tükörben néz rám egy arc, Mély nyomot hagyott rajta a harc. Küzdelem az álmaival és vágyaival, A nap nap után rámért magányával. Nézem a szemet, mely egykor csillogott Most búsan tekint rám, fénye megkopott. Sarkában az esti könnyek pora Megannyi csalódás nyomora. A mindig pajkosan nevetőn görbülő száj Most nem szól, mert minden gondolat fáj. A homlokon barázdák párban sorjáznak Fájdalmas napokat és éjeket hordoznak. A halánték már oly régen fehér, A hajat is már megcsípte a dér, Nem simogatja már női tenyér. Az orca sima és feszes, ékíti a borosta Könnytenger egyre csak mossa és mossa. Hej, hová tűnt a vidám mosoly, a derű? Mondd te arc, miért vagy ily keserű? Válasz nincs, csak a némán üvöltő fájdalom Mely beszédesebb, mint egy polcnyi irodalom.