E rövidke szösszenetet a valóság és az illúzió elképzelt határa körmöltette velem. Persze ,tudom ,Virtuáliában megközelítőleg sem ilyen módon mennek a dolgok. Viszont ,ha már feltöltöttem magam -gondoltam-engedek a grafomániámnak. Íme: Terasz, félhomály . Egy gondosan ,precízen sodort cigaretta mellett hallgatom . Az életéről mesél. Csinos küllemmel , első látásra is félismerősként ,alig sminkelve ,mégis tökéletesen bízva bennem. Tekintetében és mondanivalóinak végtelennek tűnő soraiban egyre más és más maszkra lelek mit felvet és azonnal lecserél. Mintha elbeszélésben faggatózna ;vajon melyik felelevenített szerepkör nagyjelenetével szimpatizálok a sok közül. Talán késztetést érez kibillenteni derűs nyugalmamból megtörve figyelmes hallgatásom. Mindenesetre nem közömbös. Egy pincér odalép ,poharakat rendez a mondat elakad .Felnéz rá azután rám ,én a pincérre, mire az levéve a helyzetet hamarjában távozik. Megszólalnék. Ő folytatja ,pedig épp csak tüzet kértem az imént, mire társaságnak invitált a nyár végi sűrűn látogatott teraszon. . Az asztalra kitartóan -akár egy felhőszakadáskor az eső- ömlik élete . Néha,mikor elsóhajtott szünetet hagy ,a felszíni tükörkép néhány buborékozó cseppjében a saját arcom villan. Füstöt fújok rá ,hogy tartósítsam a nemtelenség még talán meglévő ritka,feszélyezetlen pillanatát. Mintha barátok volnánk,de mégsem. Később nem is tudja miért , a hosszú monológok közben megérinti az asztal közepén felejtett kezem. A sokadiknál ráfogok finoman éreztetve ;itt lesz a mezsgye a tapintat és ösztön ébresztése között . Most először őszintén elmosolyodni vélem . Felegyenesedik ,megköszöni a társaságom és egy cetlit maga után hagyva távozik. Még sokáig ülök magam elé bambulva.