Egyszer volt, hol nem volt, a te faludon innen, vagy tán azon túl, volt egyszer egy parasztember. Földjein aranylóan suttogott a kalász, barmai szépen gyarapodtak, fái roskadtak az ízletes gyümölcsöktől. Mindenkihez szépen szólt, nem esett nehezére megfogni egy fáradt kezet, vagy letörölni egy könnycseppet, és mosolyt csalni az elkeseredett arcokra. Szerették is a derék embert! Takaros kis viskójában esténként boldogan bújtak össze a két gyönyörű gyermekével, és dolgos kis feleségével. A kemencében olyan vidáman pattogott a tűz, kacagtak a lángok, hogy még a füst is táncolva szállt fel az égig, hirdetve a boldogságot. Hanem a jóra gyengébb esztendők köszöntöttek, egyik a másik után. Hosszú volt a tél, szeszélyes a tavasz, perzselő a nyár. A tyúkok alig tojtak, a nyulakat róka tizedelte. A tűz csak halványan világította meg a fáradt arcán legördülő könnycseppet. Egy este, amint hazafelé hajtotta a kecskéket a sovány legelőről, meglát az árokparton egy rondaságot heverészni. -Nofene, -gondolta magában-én még ilyent nem láttam.Szarva nincs, ördög nem lehet. -Adjon Isten atyámfia! -köszöntötte a rosszul meggyúrt istenteremtményét. -Tudnék-e segíteni valamiben? -No, majd én segítek rajtad! -vícsorogta a gnóm. -Látni hogy nem jól mennek dolgaid. Sóhajtott a paraszt, levette sipkáját, leült a csúfság mellé, kibontotta tarisznyáját, és mire elköltötték a szalonnát egy kis kenyérhéjjal, vereshagymával, a rémség is előállt a farbával. -Itt van ez a varázsszem.Ha ezt hordod a te szemed helyén, minden olyan szép lesz mint volt, vagy még oly.Tégy próbát. A parasztember szemeire tette, és szétnézett. A melengető napfény táncolt a dús legelőn, a hízott barmok jóllakottan kérődztek.A béke és boldogság áradt körülötte. -Ne is turkálj a tarisznyádban! -horkantott a förtelem. -„Mindennek ára van”-de ezt nem lehet ezüsttel megváltani. -Halljam hát! Mivel fizessek érte! -Mához egy esztendőre újra itt leszek.Addig a napig hordhatod fizetség nélkül. Ha nem adod vissza, minden évben adsz majd nekem valamit. -De mégis mit? Segítséget? Kincset? Jószágot? -Valamit.Minden évben.-fröcsögte a szavakat és kámforrá vált. Hej, nem sokat csudálkozott a paraszt, örült a kincsnek! Boldogan terelte haza a csordát. A palotában vidáman rohangáltak a gyerekek, felesége szerelmesen bujt karjaiba, a kandallóban táncoltak a lángok. Olyan szép volt minden, gondtalan egy világ, elfelejtette az évfordulót, aztán a következőt, aztán… Egy ragyogó májusi reggelen, ahogy a csordát terelte a legelőre, vidáman integetett a szomszédoknak, ismerősöknek, minden szembejövőnek. És mindenki boldogan mosolygott vissza rá. Dél felé, itatásnál, megnézte magát a patakban. Izmos, vidám, tettre kész, erőtől duzzadó alak nézett vissza rá. Lágy szellő suhintotta meg a zöldellő fákat, fodrozta a víztükröt, susogott a sás. Eszébe jutott, milyen rég is látta saját szemével önmagát. Levette a varázsszemet. Egy pillanat, vagy évezred. Visszahőkölt. A sáros csatorna habos vízéből egy ráncos arc tekintett vissza rá. Szemét vakította a nap, ami csak világított, de meleget már nem adott. Fázósan húzta összébb szakadt gönceit, a hideg őszi szél nyirkos falevelekkel csapta arcon. A csorda helyén csak egy sovány kecske rágta a kórót. Lukas cipőjében rohant a palotához.Átugrott a bedőlt kerítésen, belökte az ablaktalan viskó deszkaajtaját. Jéghideg hamut kavart a szél a kongó ürességben. -A csúfság! -villant át az agyán.Inalt nyomban az árokpartra. -Na te derék ember, -hörögte kedélyesen-úgy látom, most nekem kéne megbontanom a tarisznyámat. -Semmivé tettél! -lihegte-Elvetted mindenemet! -Hohó, barátocskám! Mondottam neked, esztendő múltán, te magad fogsz adni. -Semmim sem maradt! Elvesztettem a feleségem! Elfordultak tőlem sarjaim! -Ami nem maradt, lehet nem is volt a tied.Ami elveszett, találhatsz szebbet.Ami összehúzódik a hideg holdfényben, sütkérezik a melengető napsütésben. -Gazdagabb vagy te a királyok királyánál, mert amit mindig bőkezűen osztogattál, abból soha nem fogysz ki:jószívűség, önzetlenség, irgalmasság. Elgondolkodott a gazdag-szegényember, és homlokon csókolta a fertelmet. -Lássatok csudát! Az abban a minutumban egy pirospozsgás, helyre kis fehércseléddé változott! Összeölelkeztek nagy boldogan, és azóta is így élnek, hogy hol, azt pletykálják innen is, onnan is mosolygós szemű népek. Ha nem hiszed, járj utána! Kövesd a rózsát, mit jelül hagynak. Egy vöröset, egy fehéret, …és két kicsi kéket.