Igazából a bárzongoristáról akartam írni Magának. Volt valami szertartásos abban, ahogy minden nap, pontosan érkezett, mint egy pap a misére. Csak éppen kísérője nem akadt, mint ahogy homályba veszett az is, hol kóborolt és milyen utakon lihegett nyomában az idő, mint valami kivert kutya, aki eszelős reménykedéssel nem tágít. Egyáltalán: elment? Ha valaki megkérdezi, hová tűnt a bárzongorista, biztos, hogy zavart tekintetek és felhúzott szemöldökök értetlensége lett volna a válasz. Úgy hozzá tartozott a hotelhez, mint a faragott kapun időnként felújított, ám mindig otthonosan kopott kilincs, vagy a kertben látszólag rendetlenül, de felülnézetből nagyon is szigorú rendben sorakozó szobrok meredt némasága. Ott volt, így senki nem vette észre, lehet olyan is, hogy nincs ott. Most biztosan azt gondolja, Maga észrevenné. Miért tenne ilyet? Mi szüksége lenne a figyelemére, ha még saját hiányán is ugyanazzal a szertartásossággal lép át, mint, ahogy megérkezik? Ebbe belegondolt már? A kapuban mindig széles mosollyal várta a kapus, ez a meglett, katonaviselt férfi, akinek az arcába soha, senki nem nézett. Azt mondják, a férfi nem tudott sírni, mert gyerekkorában megátkozta egy vándor cigány kompánia fogatlan öregasszonya. Az átok megfogant, mert azóta csak úgy tud enyhíteni a lelkén eluralkodó mélabún, ha sugaras tekintetével egy másik ember szemtükréből, a boldogság könnycsatornáiból kortyol, vigyázva, hogy az illető ne vegyen észre semmit a tolvajlásból. Szinte hallom, ahogy csengően felkacag, és ragyog a gyönyörű, szív alakú arca, amikor ezt olvassa! Hogy a Magáéból jutna elég a szegény nyomorultnak? A Maga könnyei nemcsak a keserűség, de éppúgy az öröm elixírje? Legyen óvatos, drágám! Éppen erről szólt a cigányasszony átka: senki ne nézzen rá; a figyelmetlenül elkallódott tekintetek is csak az arcába, de soha sem a szemébe tévedjenek! Ezért volt olyan kedves mindenkihez és kereste nyughatatlanul az érkezők tekintetét. A bárzongorista rá se nézve biccentett, aztán belépett a kertbe. A kertet mindig csodálta, és, hogy őszinte legyek, a Maga szépsége mellett csak ezé a kerté vált ki belőlem is hasonló csodálatot! Van valami közös Magában és a kertben. Tudja mi? Ugyanolyan nyugtalanító a szépségük! Már ezerszer látta, és mégsem érti. Ha érti, nem hiszi el. Ha el is hiszi, végképp’ összezavarodik, és kezdheti elölről… a bárzongorista is érezte ezt, még ha szavakba nem is tudta önteni. Leginkább mégse a kert szépsége, hanem a kertész érdekelte. Igazi mizantróp, aki még a virágokat is gyűlöli – ilyeneket s ennél még vadabb dolgokat is sugdostak a háta mögött. Burjánzó képzeletű, folyton a hotelben lebzselő mihaszna vendégek még azt is tudni vélték, hogy a kapus rontotta meg, és hamis volt a cigányasszony átka, legalábbis a kertész esetében haszontalan. A bárzongorista is látta egyszer, amint tehetetlen dühvel szitkozódva, gazdagon nyíló virágait váltogatott szitokszavakkal gyalázva állt egy virágágyás előtt. Maga szerint elképzelhető, hogy ködös őszi estén elültetett gyűlölet egy ragyogó tavaszi reggelen szirmokat bontson, illatozva virágozzék? A bárzongoristának ideje sem volt végiggondolni mindezt, mert a bejárathoz ért, ahol a szakács alkudozott, hangosan ócsárolva a megvenni kiszemelt portékát. Nem szerették, és ha az őszinteség a munkájához tartozott volna, a bárzongorista is bevallhatta volna, hogy ő sem szerette: fennhéjázó, örökké elégedetlen ember, akinek semmi nem elég jó! A szakács egy langyos nyári éjszakán elmesélte neki, hogy titokban világhírről álmodozik; olyan ételt fog egyszer elkészíteni, amilyet se előtte, se utána soha többet senki! Még az is lehet, tette hozzá fojtott hangon a szakács, hogy ő maga se tudja majd újra, esetleg minden tudását belefőzi az így készülő ételbe. Egy biztos, és ezt már a segédszakácstól tudta meg a bárzongorista: a folytonos elégedetlenségtől gyöngyöző homlokáról mindig csak egy, csak egyetlen csepp a kondérba cseppenő izzadság sózta tökéletesre az ételeit, amik miatt olyan sok vendég érkezett hozzájuk. Maga kóstolt már olyan ételt, amiből egyetlen csepp összetevő hiányzott? Úgy találta Maga is, hogy ugyanolyan nyugtalanság lesz úrrá az emberen, mint amikor sorsfordító szerencse, kivételes boldogság éri? Odaköszönt, majd belépett az étterembe. A bárpultos fancsali képpel törölgette a poharakat, a pincérnő pedig készségesen arra várakozott, hogy a nyüzsgő vendégsereg végre eldöntse, ki hova szeretne ülni. A bárzongorista a vendégekkel most se sokat törődött, annál inkább figyelte árgus szemekkel a pultost és a pincérlányt. Volt ideje játék közben megfigyelni, ahogy a mindig szomorú bárpultos a lány után epekedve telesírja könnyeivel a vendégek koktéljait. Én is kóstoltam a koktélokból, és mondhatom Magának, hogy ilyen finomat soha nem ittam még! Éppen csak annyira keserű minden koktél, ami a pultos kezei közül kikerül, amennyire otthonos egy elnyűtt kabáton esett, aprócska, de többé el nem távolítható folt. Szegény fiú, nem tudta, nem tudhatta, hogy az angyali szépségű pincérlány belül teljesen üres. Csak magába szerelmes, ami szinte egyenlő a halállal. Minden alkalommal, amikor tökéletes, könnyű, ám mégis finoman kacér mozdulataival elhaladt egy tükör vagy üvegfelület előtt, alakjának sejtelmes íveit csodálta. Előszeretettel hajolt egy ragyogó étkészlet fölé, hogy sziluettjében gyönyörködhessen. Többször látta őket, amint sétálnak a kertben: a férfi eltúlzott gesztusokkal magyarázott, a lány rendszerint unott képpel, vagy csodálkozva, de a férfi szenvedélyének tűzétől meg nem perzselődve hallgatta. A bárzongorista leült a zongorához, és rögtön játszani kezdett. Ott ültem a vendégek közt, és tudja mi történt? A sokféle vággyal, egyre kevesebb naiv csodálkozással, annál több reménytelenséggel a szívükben odasereglett vendégek a kertből beáramló balzsamos virágillattól, a szakács remek ételeitől, a pultos titkos összetevőkből kevert koktéljaitól, és a pincérlány kivételes szépségétől elkápráztatva nem vették észre, hogy a bárzongorista mennyire rosszul játszik. És, hogy milyen rettenetesen boldog.